Kinek adjam e csinos, friss könyvecskét,
melyet épp most simított száraz habkő?
Neked, Cornelius: hisz te szoktad
azt hinni, hogy ér valamit a tréfám,
már akkor, hogy egyedül az itálok közt
merted három tekercsbe fogni minden kort,
tudós művekbe, Juppiter, s micsoda gonddal!
Azért hát tartsd meg, bármi is e könyvecske,
amilyen csak; s te, oltalmazó szűz,
egy századnál tovább maradjon, örökké.

Veréb, én kedvesemnek gyönyöre,
kivel játszik, kit keblén tart ölében,
kinek ujja hegyét nyújtja, ha kap felé,
s éles csípésekre ingerli olykor,
mikor ragyogó vágyakozásom
valami édes tréfára hajlik
(s fájdalmának, hiszem, csöpp vigaszaként,
hogy akkor a súlyos hév megnyugodjék),
bár én is játszhatnék veled, mint ő maga,
és bús lelkem gondjait enyhíthetném!
Oly kedves ez nekem, mint mondják, a lánynak
a fürge volt az aranyos alma,
mely rég megkötött övét feloldá.

Gyászoljatok, Vénuszok s Cupidók,
és minden kedvesebb ember, ahány csak van!
Meghalt a veréb, kedvesem madárkája,
a veréb, én kedvesemnek gyönyöre,
kit ő jobban szeretett a két szeménél;
mert mézédes volt, s úgy ismerte gazdáját,
oly jól, ahogy csak lány az anyját ismeri,
s el nem mozdult az öléből soha,
hanem ide-oda körülugrálva
csak egyedül úrnőjének csipogott.
Most ő a homályos úton jár amarra,
ahonnan, mondják, nem tér vissza senki.
De átok rátok, Orcus gonosz árnyai,
kik minden szépet fölfaltok mohón;
oly szép madárkám vettétek el tőlem.
Ó, gyász! Ó, szegény kis veréb!
A te műved most, hogy kedvesemnek
a sírástól kicsi szeme dagadtan piroslik.

Az a bárka ott, amelyet láttok, vendégek,
azt mondja, ő volt a hajók leggyorsabbja,
és semmi úszó fatörzs iramát
nem volt képtelen megelőzni, akár
evezőkkel kellett szállnia, akár vitorlával.
S ezt, mondja, nem tagadja a fenyegető Adria
partja, sem a Küklász-szigetek,
sem a nemes Rhodus, sem a zord Thrákia,
a Propontis, sem a vad Pontusi öböl,
ahol az, ki később bárka lett, korábban
lombos erdő volt: mert a Cytorus gerincén
gyakran adott sziszegő hangot beszédes lombja.
Pontusi Amastris s puszpángos Cytorus,
néked volt s van ez legjobban tudva —
mondja a bárka; hogy ős-eredetétől
a te ormodon állt, mondja,
a te vizedben mártotta evezőit,
s onnan annyi féktelen tengeren át
hordozta gazdáját, hívta bár balról
vagy jobbról a szél, vagy ha Juppiter
kedvezőn mindkét lábvitorlára fújt;
és semmi fogadalmat a parti isteneknek
nem tett, mikor a legtávolibb tengerről
idáig, e tiszta tóig ért.
De ez már régen volt: most rejtekében
öregszik csöndben, s néked szenteli magát,
iker Castor, és Castor ikertestvére.

Éljünk, Lesbiám, és szeressünk,
s a mord öregek minden mendemondáját
egyetlen fillérre becsüljük.
A napok lenyugodhatnak s visszatérhetnek:
nekünk, ha egyszer lenyugszik a rövid fény,
egy örök éjszakát kell átaludnunk.
Adj hát ezer csókot, aztán százat,
majd újabb ezret, majd másik százat,
aztán még ezret, majd megint százat,
majd, ha már sok ezret gyűjtöttünk,
összezavarjuk, hogy ne tudjuk számát,
s hogy senki gonosz ne irigykedhessék,
ha tudja, mennyi csók is volt közöttünk.

Flavius, a kedvesedről Catullusnak,
ha nem volna bájtalan s ízléstelen,
beszélni vágynál, s nem tudnál hallgatni.
De valami lázbeteg cédát
szeretsz, úgy látszik: ezt szégyelled bevallani.
Mert hogy nem magányos éjeket alszol,
elárulja néma-hiába az ágyad,
mely szír olajtól s füzérektől illatos,
s a párna itt is, ott is egyaránt
gyűrötten, s a remegő nyoszolya rázott
recsegése, ide-oda járása.
Mert nem használ semmit, semmit a hallgatás.
Miért? Nem tárnál úgy kifáradt ágyékot,
ha nem művelnél valami ostobaságot.
Azért hát, bármi jód s rossz van, mondd el
nekünk: téged s szerelmeidet akarlak
az égig emelni csinos verssel.

Kérded, hány csókod, Lesbiám,
volna nekem elég s több is elégnél.
Ahány szem líbiai homok
fekszik a szilfiontermő Cyrenében,
Juppiter forró jóshelye
s az öreg Battus szent sírja között,
vagy ahány csillag, mikor hallgat az éj,
látja az emberek titkos szerelmeit,
annyi csókkal csókolni téged
elég s több is elégnél a bomlott Catullusnak,
melyet sem a kíváncsiak nem tudnak megszámlálni,
sem rossz nyelv nem tud megrontani.

Szegény Catullus, hagyj fel a bolondsággal,
s amit veszni látsz, tekintsd elveszettnek.
Ragyogtak egykor néked fényes napok,
mikor oda jártál, ahová a lány vezetett,
kit úgy szerettünk, ahogy senkit sem fognak.
Ott akkor annyi tréfa esett meg,
amit te akartál, s a lány sem tagadott meg.
Ragyogtak bizony néked fényes napok.
Most már ő nem akar: te se, tehetetlen, ne akard,
ami menekül, ne hajszold, ne élj nyomorultan,
hanem makacs elmével tűrd, légy kemény.
Isten veled, lány! Már Catullus kemény,
nem keres, s nem kér, ha nem akarod:
de te búsulsz majd, ha senki nem kér.
Gonosz, jaj neked! Milyen élet vár rád!
Ki jár hozzád most? Kinek tűnsz szépnek?
Kit szeretsz most? Kiének mondanak?
Kit csókolsz? Kinek harapod az ajkát?
De te, Catullus, eltökélten légy kemény.

Veranius, minden barátom közül
háromszázezerrel is előbbre való,
hazatértél hát a te penatesaidhoz,
egyszívű testvéreidhez s öreg anyádhoz?
Megjöttél! Ó, nékem boldog hírek!
Épségben látlak majd, s hallom, amint mesélsz
hispán tájakról, tettekről, népekről,
ahogy szokásod, s nyakadhoz simulva
csókolom édes szád és szemeidet.
Ó, ahány boldogabb ember csak van,
ki nálam vidámabb vagy áldottabb?

Varus barátom a kedveséhez vitt el,
hogy meglássam, mikor ráértem a Forumról,
egy kis cédát, amint akkor hirtelen láttam,
nem épp bájtalant, sem szeretetre méltatlant.
Ahogy odaértünk, belénk botlottak
mindenféle beszédek, köztük hogy milyen
most Bithynia, hogy s mint áll a sora,
s hozott-e nékem valami pénzt.
Azt feleltem, ami igaz: sem maguknak,
sem a praetoroknak nincs, sem a kíséretnek,
hogy bárki zsírosabb fejjel térne haza,
kivált akiknek egy szajházó volt a
praetora, s hajszálnyit sem törődött kíséretével.
„De legalább — mondják —, azt, amiről az a föld
híres, hogy ott terem, csak szereztél:
gyaloghintóhoz embereket." Én, hogy a lány
előtt magamat boldogabbnak tüntessem föl,
„Nem — mondom —, oly rosszul azért nem álltam,
hogy bár rossz provincia jutott is nekem,
ne szerezhettem volna nyolc jó termetű embert."
Pedig egy sem volt, sem itt, sem ott,
ki egy vén nyoszolya törött lábát
a nyakán elbírta volna helyezni.
Erre ő, ahogy egy kis feslettebbhez illik,
„Kérlek — mondja —, Catullusom, egy kevéssé
add kölcsön azokat: mert a Serapishoz
akarom vitetni magam." „Megállj — mondom a lánynak —,
az, amit épp mondtam, hogy nekem van,
kicsúszott az eszemből: a társam,
Cinna, Gaius az; ő szerezte magának.
De akár az övé, akár enyém, mit nekem?
Úgy használom, mintha magam szereztem volna.
De te ízetlen s alkalmatlanul élsz,
aki mellett nem lehet gondtalannak lenni."

Furius s Aurelius, Catullus társai,
akár a legtávolibb indusokig hatol,
ahol a partot a messze-zengő
keleti hullám veri,
akár a hyrcanusokig s a puha arabokig,
akár a sacákig s a nyíltartó parthusokig,
akár azokig a vizekig, miket a hétágú
Nílus színez,
akár átkel a magas Alpokon,
a nagy Caesar emlékeit járva,
a gall Rajnát, a rettentő tengert, s a leg-
távolibb britannusokat,
mindezt, bármit hoz is az égiek
akarata, együtt kész megkísérteni,
vigyetek hírül kedvesemnek
néhány rossz szót.
Éljen s legyen boldog a szeretőivel,
kiket egyszerre háromszázat ölel,
egyet sem szeretve igazán, de újra meg újra
mindnek ágyékát repesztve;
s ne tekintsen, mint egykor, szerelmemre,
mely az ő hibájából hullt el, mint a rét
szélén a virág, miután elhaladva
érintette az eke.

Marrucinus Asinius, a bal kezed
nem szépen használod tréfa s bor közt:
elemeled a figyelmetlenek kendőit.
Ezt sósnak hiszed? Tévedsz, ostoba!
Bármily aljas s bájtalan dolog is ez.
Nem hiszel nekem? Higgy Pollio
testvérednek, ki lopásaidat akár egy talentumon
váltaná meg; mert ő a báj s a szellem
ékesszóló fia.
Azért hát vagy háromszáz tizenegyest
várj, vagy add vissza a kendőmet,
mely engem nem az ára miatt bánt,
hanem mert emléke a társamnak.
Mert saetabai kendőket Hispániából
küldött nekem ajándékba Fabullus
és Veranius: ezeket szeretnem kell,
kicsi Veraniusomat s Fabullusomat is.

Jól fogsz lakomázni, Fabullusom, nálam
néhány nap múlva, ha kedveznek az istenek,
ha magaddal hozol jó s bőséges
vacsorát, meg egy tündöklő lányt,
bort, sót s mindenféle kacagást.
Ha ezt, mondom, elhozod, kedvesünk,
jól lakomázol; mert a te Catullusod
erszénye pókhálóval teli.
De cserébe tiszta szerelmet kapsz,
vagy ami annál édesebb s finomabb:
mert kenetet adok, melyet kedvesemnek
a Vénuszok s Cupidók ajándékoztak,
melyet ha megszagolsz, kérni fogod az isteneket,
hogy tegyenek téged, Fabullus, merő orrá.

Ha nem szeretnélek jobban a szememnél,
kedves Calvusom, ezért az ajándékért
gyűlölnélek Vatinius-gyűlölettel:
mert mit tettem én, s mit mondtam,
hogy annyi rossz költővel gyötörsz halálra?
Verjék meg az istenek azt a klienst,
ki annyi istentelent küldött neked.
De ha, mint sejtem, ez új s frissen lelt
ajándékot Sulla, a nyelvész adja néked,
akkor nem baj, sőt jó s örvendetes,
hogy nem vesznek kárba fáradozásaid.
Nagy istenek, mily rettentő, átkos könyvecske,
melyet te persze a te Catullusodnak
küldtél, hogy nyomban, aznap kimúljon,
a Saturnaliákon, a napok legjobbján!
Nem, nem, ez néked, hamis, így nem marad annyiban:
mert ha megvirrad, a könyvárusok
ládáihoz futok, Caesiusokat, Aquinusokat,
Suffenust, minden mérget összegyűjtök,
s téged e büntetésekkel jutalmazlak.
Ti addig innen tűnjetek, isten veletek,
oda, ahonnan rossz lábbal jöttetek,
a kor kártevői, leghitványabb költők.

Ha netán az én bolondságaimnak
olvasói lesztek, s kezeteket
nem irtóztok hozzánk közelíteni,

Ajánlom neked magamat s szerelmemet,
Aurelius. Szemérmes kegyet kérek,
hogy, ha valaha lelkedben kívántál
valamit, mit tisztán s érintetlenül óhajtottál,
őrizd meg nekem a fiút szemérmesen,
nem a néptől, mondom: nem félek azoktól,
kik az utcán ide-oda járva
a maguk dolgával vannak elfoglalva;
tőled tartok s a péniszedtől,
mely jó s rossz fiúkra egyaránt veszélyes.
Azt, ahol tetszik, ahogy tetszik, mozgasd,
amennyit akarod, ha kint készen áll:
ezt az egyet kérem ki, úgy hiszem, szemérmesen.
De ha gonosz elméd s őrjöngő düh
oly nagy vétekbe hajt, gazember,
hogy fejem ellen cselt szőj,
ó, akkor jaj neked, nyomorult s rossz sorsú,
kit széttárt kapun át, hátrahúzott lábbal
átjárnak majd a retkek s a márnák.

Seggbe baszlak és szátokba nyomlak titeket,
buzi Aurelius s ringyó Furius,
kik verseimből, mert lágyacskák,
engem kevéssé szemérmesnek véltetek.
Mert a jámbor költőnek magának illik tisztának lennie,
a verseknek nem szükséges,
melyeknek végül akkor van sójuk s bájuk,
ha lágyacskák s kevéssé szemérmesek,
s ami viszket, azt fel tudják kelteni,
nem mondom, fiúkban, de e szőrös vénekben,
kik merev ágyékukat mozdítani sem bírják.
Ti, mert sok ezer csókot
olvastatok, hitvány férfinak hisztek?
Seggbe baszlak és szátokba nyomlak titeket.

Ó Colonia, ki hosszú hídon vágysz mulatni,
s táncra készen állsz, de féled a bárgyú
lábait a hídnak, mely ócska, toldott deszkákon áll,
nehogy hanyatt vágódjék s a mély mocsárba dőljön,
bár épüljön néked kedved szerint jó híd,
melyen a Salisubsilusnak is bemutathatók a szent szertartások,
add meg nekem ezt az ajándékot, Colonia, a legnagyobb kacajt.
Egy bizonyos polgártársamat a te hídadról
akarom fejjel-lábbal a sárba taszítani,
épp oda, ahol az egész tó s a bűzös mocsár
legszederjesebb s legmélyebb örvénye van.
Ízetlenebb ez az ember mindenkinél, s nincs több esze,
mint egy kétéves gyereknek, ki apja reszkető karján alszik:
bár virágzó ifjúságában virágzó lány a felesége
(s a lány egy zsenge gödölyénél kényesebb,
kit a legfeketébb szőlőnél gondosabban kell őrizni),
hagyja játszani, ahogy tetszik, egy hajszálnyit sem törődik,
s nem mozdul a maga részéről, hanem mint az égerfa
a ligur bárdtól elmetszve fekszik az árokban,
épp annyit érezve mindenből, mintha sehol se volna:
ilyen az én bambám, semmit sem lát, semmit sem hall,
ki maga, van-e vagy nincs, azt sem tudja.
Most őt a te hídadról akarom fejjel lehajítani,
hátha egyszerre fölrázhatom ostoba kábulatából,
s a súlyos iszapban hagyhatja bágyadt lelkét,
mint a szívós örvényben vaspatkóját az öszvér.

Aurelius, éhségek atyja,
nemcsak ezeké, de ahányan voltak
vagy vannak, vagy más években lesznek,
seggbe akarod baszni kedvesemet.
S nem titkon: mert együtt vagy vele, tréfálsz,
oldalához tapadva mindent megpróbálsz.
Hiába: mert téged, ki cselt szősz ellenem,
előbb kényszerítelek, hogy a számba vedd.
S ha jóllakottan tennéd ezt, hallgatnék:
most épp azt fájlalom, hogy éhezni,
jaj nekem, jaj, s szomjazni fog a fiú megtanulni.
Azért hagyd abba, míg szemérmesen teheted,
nehogy úgy érjen véget, hogy a számba kényszerülsz.

Az a Suffenus, Varus, kit jól ismersz,
bájos ember, csípős nyelvű s városias,
s ugyanő messze a legtöbb verset gyártja.
Azt hiszem, tízezer vagy több sora is
le van írva, s nem úgy, ahogy szokás, palimpszesztre
vetve: királyi papír, új könyvek,
új gombok, szíjak, vörös bőrhártya,
ólommal vonalazva s habkővel mind kisimítva.
Mikor ezt olvasod, az a csinos s városias
Suffenus egy bakpásztornak vagy kubikosnak
tűnik megint: annyira más s elváltozott.
Mit gondoljunk erről? Ki az imént kedélyes cimbora
volt, vagy ha valami annál is csiszoltabbnak látszott,
ugyanő az ízetlen vidéknél is ízetlenebb,
mihelyt verseket érint, s ugyanő sohasem
oly boldog, mint mikor verset ír:
úgy örül magának s úgy csodálja önmagát.
Persze ugyanígy tévedünk mind, s nincs senki,
kiben valamiben ne láthatnál egy Suffenust.
Mindenkinek megvan a maga hibája,
de nem látjuk a tarisznyát, mely a hátunkon van.

Furius, kinek sem rabszolgád, sem ládád,
sem poloskád, sem pókod, sem tüzed nincs,
de van apád s mostohaanyád, kiknek
foga akár a kavicsot is megrágja,
pompásan élsz apáddal
s apád fából való feleségével.
S nem csoda: mert jól vagytok mindnyájan,
pompásan emésztetek, semmitől sem féltek,
sem tűzvésztől, sem súlyos összeomlástól,
sem gaz lopásoktól, sem méreg cseleitől,
sem a veszélyek más eseteitől.
Sőt, a szarunál szárazabb testetek van,
vagy ami annál is aszottabb,
a naptól, hidegtől s éhezéstől.
Miért ne volna hát jó s boldog dolgod?
Nincs benned izzadság, nincs nyál,
sem takony, sem az orr rossz nedve.
E tisztasághoz adj még tisztábbat:
hogy a segged tisztább egy sótartónál,
s egész évben tízszer sem szarsz;
s az keményebb babnál s kavicsoknál,
úgyhogy ha kezeddel dörzsölnéd s morzsolnád,
egy ujjadat sem tudnád bemocskolni.
Ezt a boldog jószerencsét, Furius,
ne vesd meg, s ne tartsd csekélységnek,
s a száz sestertiust, mit kéregetni szoktál,
hagyd abba: mert eléggé boldog vagy.

Ó, ki a Juventiusok virágszála vagy,
nemcsak ezeké, de ahányan voltak,
vagy ezután más években lesznek,
inkább Midas kincseit adtad volna
annak, kinek sem rabszolgája, sem ládája,
mintsem hogy engeded, hogy ő szeressen téged.
„Mi? Nem szép ember?" — mondod. Az:
de e szépnek sem rabszolgája, sem ládája.
Ezt, ahogy tetszik, vesd el s kicsinyeld:
mégsem lesz néki sem rabszolgája, sem ládája.

Ringyó Thallus, puhább a nyúl szőrénél
vagy a lúd velejénél vagy a fülcimpa hegyénél,
vagy egy vénember lankadt péniszénél s a pókhálós avarnál,
s ugyanaz a Thallus, ragadozóbb a kavargó viharnál,
mikor † az istennő a tátongó nőket mutatja,
add vissza a köpenyemet, amit elorozol,
a saetabai kendőt s a thynus hímzéseket,
ostoba, miket nyíltan viselsz, mintha örökölted volna.
Ezeket most a körmeidről fejtsd le s add vissza,
nehogy gyapjas kis oldalad s puha kis kezed
csúfosan összeírják a rád sütött korbácsok,
s szokatlanul hánykolódj, mint apró,
nagy tengeren ért hajó a tomboló szélben.

Furius, a ti kis villátok nem a Déli szél
fúvásának van kitéve, sem a Nyugatinak,
sem a vad Boreasnak vagy Apeliotesnek,
hanem tizenötezer-kétszáz sestertiusnak.
Ó, mily rettentő s dögletes szél!

A vén Falernus szolgálófiúja,
tölts nekem keserűbb serlegeket,
ahogy Postumia úrnő törvénye rendeli,
a részeg bogyónál részegebb.
Ti pedig, vizek, tűnjetek innen, ahová tetszik,
a bor rontói, s a mordokhoz
költözzetek: itt tiszta Thyonianus a bor.

Piso társai, üres kíséret,
könnyű, kézhez álló poggyásszal,
Veranius, te legjobb, s te, Fabullusom,
hogy vagytok? Eleget fáztatok s éheztetek
azzal a semmirekellővel?
Kimutat-e valami hasznot a számla,
kiadásként, mint nekem, ki a magam
praetorát követve hasznul írom be a kiadást?
Ó, Memmius, jól s hosszan hanyatt fektetve
azzal az egész gerendáddal lassan a számba kényszerítettél.
De, amennyire látom, ugyanolyan
sorsra jutottatok: mert nem kisebb szerszámmal
tömtek meg titeket. Keress nemes barátokat!
De rátok sok bajt istenek s istennők
mérjenek, Romulus s Remus szégyenei.

Ki nézheti ezt, ki tűrheti,
ha nem szemérmetlen, falánk s kockajátékos,
hogy Mamurráé, amivel egykor a hosszúhajú Gallia
s a legtávolibb Britannia bírt?
Ringyó Romulus, ezt látod s tűröd?
S az most kevélyen s bővelkedve
végigjár mindenki ágyán,
mint egy fehérke galamb vagy Adonis?
Ringyó Romulus, ezt látod s tűröd?
Szemérmetlen vagy, falánk s kockajátékos.
Ezért a névért, egyetlen hadvezér,
voltál a nyugat legtávolibb szigetén,
hogy az a ti kikúrt szerszámotok
kétszázezret vagy háromszázezret fölfaljon?
Mi más ez, mint balkezes bőkezűség?
Kevés talán, amit elherdált, vagy kevés, amit fölzabált?
Előbb apai vagyonát cafatolta szét;
másodjára a pontusi zsákmány; onnan a harmadik,
a hispán, mit az aranyhozó Tagus folyó ismer.
Most Gallia s Britannia reszket tőle.
Miért dédelgetitek ezt a gazt? Vagy mire képes ez,
ha nem zsíros örökségeket fölfalni?
Ezért a névért, ó, város leggazdagabb
apósa s veje, tettétek tönkre mindenét?

Alfenus, feledékeny s egyszívű társaidhoz hűtlen,
már nem szánsz, kemény, engem, édes kis barátodat?
Már elárulni, már megcsalni nem habozol, hitszegő?
Nem tetszenek az églakóknak a csalárd emberek gaz tettei;
te ezzel nem törődsz, s engem, nyomorultat, elhagysz a bajban.
Jaj, mit tegyenek, mondd, az emberek, kinek higgyenek?
Bizony te parancsoltad, hogy adjam át lelkem, gonosz,
szerelembe csábítva, mintha minden biztos volna nekem.
Most ugyanaz visszavonulsz, s minden szavadat s tettedet
hagyod, hogy a szelek s a légi ködök vigyék hiába.
Ha te elfeledted, az istenek emlékeznek, emlékszik a Hűség,
mely rá fog venni, hogy később megbánd, amit tettél.

Félszigetek s szigetek szeme fénye,
Sirmio, bármelyeket a tiszta tavakon
s a roppant tengeren hord a kétféle Neptunus,
mily szívesen s mily boldogan látlak,
alig hívén magam, hogy Thyniát s a bithyn
mezőket elhagytam, s biztonságban látlak!
Ó, mi boldogabb, mint a gondtól szabadulni,
mikor a lélek leteszi terhét, s idegen
munkától fáradtan hazatérünk otthonunkba,
s a vágyva vágyott ágyon megpihenünk?
Ez az egy, mi felér annyi fáradsággal.
Üdvöz légy, ó bájos Sirmio, s örülj gazdádnak;
örüljetek ti is, ó lyd tó hullámai;
kacagjatok, ahány kacaj csak van otthon.

Kérlek, édes Ipsitillám,
gyönyörűségem, kedvességem,
parancsold, hogy jöjjek hozzád délidőre.
S ha ezt parancsolod, arról is gondoskodj,
hogy senki be ne reteszelje a küszöb ajtaját,
s ne szállja meg a kedved, hogy kimenj;
hanem maradj otthon, s készíts nekünk
kilenc egymást követő menetet.
De ha teszed, tüstént parancsold:
mert ebéd után hanyatt fekszem jóllakottan,
s átdöföm a tunikát is, a köpenyt is.

Ó, fürdői tolvajok legjava,
Vibennius apa, s te ringyó fia,
(mert az apa piszkosabb jobb kezével,
a fiú falánkabb seggével)
mért nem mentek száműzetésbe, gaz partokra,
minthogy az apa rablásai
a nép előtt ismertek, s a szőrös segged,
fiú, egy fillérért sem tudod eladni?

Diana oltalmában vagyunk,
tiszta lányok s fiúk;
Dianát, tiszta fiúk
s lányok, énekeljük.
Ó, Latona lánya, a legnagyobb
Juppiter nagy sarja,
kit anyád a déloszi
olajfa mellett szült,
hogy a hegyek úrnője légy
s a zöldellő erdőké,
a rejtett völgyeké
s a zengő folyóké;
téged a vajúdó anyák
Lucina Junónak neveznek,
te vagy a hatalmas Trivia, s kölcsönvett
fénnyel Luna a neved.
Te, istennő, havi futásoddal
mérve az évi utat,
a földműves tanyáját
jó terménnyel töltöd meg.
Légy, bármely néven tetszik,
megszentelt, s Romulus
népét, ahogy hajdan szoktad,
óvd meg jóságos erőddel.

A gyöngéd költőnek, társamnak,
Caeciliusnak, papirusz, mondd, kérlek,
jöjjön Veronába, elhagyva Novum
Comum falait s a Larius partját:
mert bizonyos gondolatokat akarok,
hogy barátomtól s enyémtől halljon.
Azért, ha bölcs, falni fogja az utat,
bár a tündöklő lány ezerszer
visszahívja mentében, s kezét,
mindkettőt a nyakára fonva, kéri, hogy maradjon,
ki most, ha igazat jelentenek nekem,
tehetetlen szerelemmel eped érte:
mert amióta olvasta a megkezdett
Dindymus úrnőjét, azóta a szegénykének
tüzek emésztik legbelső velejét.
Megbocsátok neked, Sapphó Múzsájánál
tudósabb lány: mert bájosan kezdte meg
Caecilius a Nagy Anyát.

Volusius évkönyvei, beszart papír,
váltsatok be egy fogadalmat kedvesemért:
mert a szent Vénusznak s Cupidónak
fogadta, hogy ha visszatérek hozzá,
s abbahagyom a vad jambusok szórását,
a leghitványabb költő legválogatottabb
írásait a sántalábú istennek adja,
hogy baljós fákon elégjenek.
S ezt a leghitványabb lány úgy látta,
hogy tréfásan, bájosan fogadta az isteneknek.
Most, ó, a kék tengerből született,
ki a szent Idaliumot s a nyílt Uriit,
s ki Anconát s a nádas Cnidust
lakod, s Amathust, s Golgit,
s Durrachiumot, az Adria csárdáját,
fogadd el s teljesítsd a fogadalmat,
ha nem bájtalan s nem szeretetlen.
Ti pedig addig menjetek a tűzbe,
telve durvasággal s ízetlenséggel,
Volusius évkönyvei, beszart papír.

Kéjenc kocsma, s ti, cimborák,
a süveges testvérektől a kilencedik oszlop,
azt hiszitek, egyedül nektek van szerszámotok,
egyedül nektek szabad, ahány lány csak van,
mind megkefélni, s a többit baknak tartani?
Vagy, mert egyfolytában ültök, ostobák,
százan vagy kétszázan, nem hiszitek, hogy merek
egymagam kétszáz ülő vendéget szájba baszni?
Pedig higgyétek: mert az egész kocsma
homlokára fütyülőket firkálok nektek.
Mert a lány, ki keblemből szökött,
kit annyira szerettem, mint senkit nem fognak,
kiért nekem nagy csaták vívattak,
oda telepedett. Őt, jók s boldogok,
mind szeretitek, s ami méltatlan,
mind a hitvány s utcai kurafiak:
te, mindenek fölött, egy a hosszúhajúak közül,
nyulakban gazdag Celtiberia fia,
Egnatius, kit jóvá tesz árnyas szakállad
s a hispán vizelettel dörzsölt fogsorod.

Rosszul van, Cornificius, a te Catullusod,
rosszul van, Herculesre, s kínlódva,
s egyre inkább napról napra, óráról órára.
Te, ami a legkisebb s legkönnyebb,
milyen vigasztaló szóval enyhítetted?
Haragszom rád. Így az én szerelmemmel?
Egy kis vigasztaló szót, bármilyet,
gyászosabbat a simonidési könnyeknél.

Egnatius, mivel fehér foga van,
mindenütt vigyorog. Ha a vádlott padjához
érnek, mikor a szónok könnyet fakaszt,
vigyorog. Ha a jámbor fiú máglyájánál
gyászolnak, mikor az árva anya sírja egyetlenét,
vigyorog. Bármi van, bárhol van,
bármit csinál, vigyorog. Ez a betegsége,
sem nem elegáns, azt hiszem, sem nem városias.
Azért figyelmeztetnem kell téged, jó Egnatius.
Ha városi volnál, vagy szabin, vagy tiburi,
vagy takarékos umber, vagy hájas etruszk,
vagy fekete s fogas lanuviumi,
vagy Padon túli, hogy a magaméit is érintsem,
vagy bárki, ki tisztán mossa a fogát,
mégsem szeretném, ha mindenütt vigyorognál;
mert ostoba nevetésnél nincs ostobább dolog.
Most keltiber vagy: Celtiberia földjén,
amit ki-ki kihúgyoz, azzal szokta reggel
fogát s vörös ínyét dörzsölni,
úgyhogy minél csiszoltabb az a ti fogatok,
annál több húgyot vallasz, hogy ittál.

Micsoda gonosz elme hajt, szegény Ravidus,
fejjel a jambusaimba?
Miféle rosszul megidézett isten
készít neked esztelen civódást?
Vagy hogy a nép szájára juss?
Mit akarsz? Bármi áron híres akarsz lenni?
Az leszel, minthogy szerelmemet
hosszú büntetés árán akartad szeretni.

Ameana, a kikúrt lány
egész tízezret követelt tőlem,
az a rút orrocskájú lány,
a formiaei csődör barátnője.
Rokonok, kiknek gondja a lány,
hívjatok össze barátokat s orvosokat:
nincs eszén a lány, s nem szokta kérdezni,
milyen is, a képmutató tükröt.

Ide, tizenegyesek, ahányan vagytok,
mind mindenünnen, ahányan csak vagytok.
Tréfának tart engem a rút szajha,
s tagadja, hogy visszaadná a ti
írótábláitokat, ha ezt eltűritek.
Kergessük őt, s követeljük vissza.
Kérditek, ki az? Az, kit láttok
rútul lépdelni, bohóckodva s bosszantón
nevetve gall kutyakölyök pofával.
Álljátok körül, s követeljétek vissza:
„Büdös szajha, add vissza a táblácskákat,
add vissza, büdös szajha, a táblácskákat!"
Egy fillérnyibe sem veszed? Ó, sár, bordély,
vagy ha valami annál is romlottabb lehetsz.
De mégse higgyük ezt elégnek.
Mert ha másra nem, a szégyenpírt
csikarjuk ki a szuka vas pofájából.
Kiáltsátok újra, hangosabban:
„Büdös szajha, add vissza a táblácskákat,
add vissza, büdös szajha, a táblácskákat!"
De semmit sem érünk el, semmi sem mozdul.
Meg kell változtatnunk módszert s modort,
hátha többre juttok:
„Szemérmes s tisztes hölgy, add vissza a táblácskákat."

Üdvöz légy, lány, ki nem épp kicsi orrú,
sem szép lábú, sem fekete szemű,
sem hosszú ujjú, sem száraz szájú,
sem épp túl finom nyelvű,
a formiaei csődör barátnője.
A provincia mond téged szépnek?
Veled hasonlítják össze a mi Lesbiánkat?
Ó, esztelen s ízetlen kor!

Ó, birtokom, akár szabin, akár tiburi vagy
(mert tiburinak mondanak, kiknek nincs
szívén Catullust bántani: de kiknek szívén van,
bármi fogadásra állítják, hogy szabin vagy),
de akár szabin, akár igazabban tiburi,
szívesen voltam a te külvárosi
villádban, s a rossz köhögést kivertem mellemből,
melyet nem érdemetlenül a hasam adott,
míg drága vacsorákra vágyódtam.
Mert, mivel Sestius vendége akartam lenni,
Antius vádlott ellen mondott beszédét,
mely tele van méreggel s dögvésszel, elolvastam.
Itt engem terhes, hideg s gyakori köhögés
rázott, míg a te öledbe menekültem,
s meggyógyítottam magam nyugalommal s csalánnal.
Azért, felüdülve, a legnagyobb hálát
adom néked, hogy nem álltál bosszút a vétkemért.
S nem is kérem már, ha Sestius istentelen írásait
megint kézbe veszem, hogy a náthát s köhögést
ne nekem, hanem magának Sestiusnak hozza a hideg,
ki csak akkor hív, mikor rossz könyvét olvasom.

Septimius szerelmét, Acmét,
ölében tartva, „Acmém — mondja —,
ha nem szeretlek eszeveszetten, s ezután
minden évben állhatatosan szeretni nem vagyok kész,
amennyire csak halálba lehet veszni,
egyedül Líbiában s az izzó Indiában
kerüljek szembe egy fakószemű oroszlánnal."
Ahogy ezt mondta, Amor balról, mint előbb,
jobbról tüsszentett helyeslést.
De Acme, könnyedén hátrahajtva fejét,
s az édes fiú mámoros szemecskéit
azzal a bíbor szájával megcsókolva,
így szól: „Életem, kicsi Septimiusom,
úgy szolgáljunk egyre ez egy úrnak,
ahogy nálam sokkal nagyobb s hevesebb
tűz ég lágy velőmben."
Ahogy ezt mondta, Amor balról, mint előbb,
jobbról tüsszentett helyeslést.
Most, jó jóslattól indulva,
kölcsönös lélekkel szeretnek s szerettetnek.
A szegény Septimius egyedül Acmét
többre tartja Szíriáknál s Britanniáknál:
a hű Acme egyedül Septimiusban
leli gyönyörét s vágyait.
Ki látott boldogabb embereket,
ki áldottabb Vénuszt?

Már a tavasz visszahozza a langy meleget,
már az ég napéjegyenlőségi tombolása
Zephyrus kellemes szeleiben elcsitul.
Hagyjuk el, Catullus, a phryg mezőket
s a forró Nicaea kövér földjét:
Ázsia fényes városaihoz repüljünk.
Már a lélek reszketve vágyik kóborolni,
már vidáman erősödnek a buzgó lábak.
Ó, társak édes körei, isten veletek,
kiket együtt indulva messze hazulról
különféle utak visznek szerte.

Porcius s Socration, Piso két bal keze,
a világ rühe s éhsége,
titeket az én kicsi Veraniusom s Fabullusom
elé helyezett az a körülmetélt Priapus?
Ti fényűző lakomákat pazarul
fényes nappal csaptok? Az én társaim
meghívásokra várnak az utcasarkon?

Mézes szemeidet, Juventius,
ha valaki engedné, hogy szüntelen csókoljam,
háromszázezerig csókolnám,
s sohasem tűnnék jóllakottnak,
még ha a mi csókolózásunk vetése
sűrűbb volna is a száraz kalászoknál.

Romulus unokáinak legékesszólóbbja,
ahányan vannak s voltak, Marcus Tullius,
s ahányan ezután más években lesznek,
a legnagyobb hálát néked Catullus
adja, mindenek leghitványabb költője,
annyival leghitványabb költője mindnek,
amennyivel te mindnek legjobb pártfogója.

Tegnap, Licinius, ráérve
sokat játszottunk az én táblácskáimon,
ahogy megegyeztünk, hogy kényesek leszünk.
Verseket írva mindketten
játszottunk hol ilyen, hol olyan mértékkel,
kölcsönösen felelve tréfa s bor közben.
S onnan a te bájadtól s tréfáidtól
föllobbanva jöttem el, Licinius,
úgyhogy sem étel nem enyhített, nyomorultat,
sem álom nem fedte nyugalommal szemem,
hanem az egész ágyon fékezhetetlen dühvel
forgolódtam, vágyva látni a fényt,
hogy veled beszéljek s együtt legyek.
De miután fáradt tagjaim a munkától
félholtan feküdtek a nyoszolyán,
ezt a verset, kedvesem, néked csináltam,
melyből fájdalmamat megláthatod.
Most vigyázz, ne légy vakmerő, s kéréseinket,
könyörgünk, ne köpd meg, szemem fénye,
nehogy Nemesis bosszút követeljen tőled.
Heves istennő ő: óvakodj megbántani.

Ő nekem istennel egyenlőnek tűnik,
ő, ha szabad, az isteneket felülmúlónak,
ki veled szemközt ülve újra meg újra
néz s hallgat téged,
amint édesen nevetsz, ami tőlem, nyomorulttól,
minden érzéket elragad: mert mihelyt téged,
Lesbia, megpillantlak, semmi sem marad
belőlem, a nyelv megbénul, finom láng
árad tagjaim alá, saját zúgásától
csengenek füleim, kettős
éj borítja szemem.
A henyeség, Catullus, terhes néked:
a henyeségtől ujjongsz s túlzottan tombolsz.
A henyeség előbb királyokat s boldog
városokat is elveszejtett.

Mi az, Catullus? Miért késel meghalni?
A kúriai széken golyvás Nonius ül,
a consulságra Vatinius esküdött hamisan:
mi az, Catullus? Miért késel meghalni?

Nevettem valakin nemrég a tömegben,
ki, mikor csodálatosan a vatiniusi
vádakat kifejtette az én Calvusom,
ámulva mondta, kezét emelve:
„Nagy istenek, ékesszóló kis emberke!"

Otho feje bizony egészen kicsiny,
s a lába durva, félig mosott,
finom s könnyed Libo szellentése,
ha nem is minden, azt szeretném, hogy legalább
neked s Fuficiusnak, az újrafőzött vénnek, nem tetsszék.
Haragudni fogsz megint az én jambusaimra,
melyek nem érdemlik, egyetlen hadvezér.

Kérünk, ha netán nem terhes,
mutasd meg, hol van a te sötét rejteked.
Kerestünk téged a kisebb Mezőn,
téged a Circusban, téged minden könyvben,
téged a legfőbb Juppiter szentelt templomában.
Egyszersmind Magnus sétányán
minden nőcskét, barátom, megragadtam,
kiket mégis derűs arccal láttam.
† Így magam követeltelek:
„Camerius, add elő, gonosz lányok!"
Egy közülük, keblét meztelenítve,
„Íme, itt rejtőzik rózsás mellemben."
De téged elviselni már Hercules munkája:
Nem, ha ama krétai őrnek képzelnék,
nem, ha pegazusi röpten szállnék,
nem, ha Ladas volnék vagy szárnyaslábú Perseus,
nem Rhesus hófehér s gyors kettősfogata:
add ehhez a tollaslábúakat s a röpködőket,
s a szelek futását is idézd,
mind megkötve, Camerius, add nekem:
mégis kifáradva minden velőmben,
s sok bágyadtságtól emésztve
volnék, téged, barátom, keresgélve.
Oly nagy gőggel tagadod magad, barátom?
Mondd meg, hol leszel, valld be
bátran, bízd rám, hidd a fényre.
Most tejfehér lányok tartanak?
Ha nyelved zárt szádban tartod,
a szerelem minden gyümölcsét eldobod:
bőbeszédű locsogásnak örül Vénusz.
Vagy, ha akarod, zárd le szájpadlásod,
csak részese légy az igaz szerelemnek.

Ó, nevetséges s tréfás dolog, Cato,
méltó a füledhez s a kacajodhoz.
Nevess, ahogy szereted, Cato, Catullust:
a dolog nevetséges s túlságosan tréfás.
Rajtakaptam nemrég egy lány fickóját,
amint döfködte: őt én, ha Dionénak tetszik,
merev szerszámommal, dárda helyett, ledöftem.

Szépen összeillik a két gaz ringyó,
Mamurra s a buzi Caesar.
S nem csoda: egyforma foltok mindkettőn,
egyik városi, másik formiaei,
belévésve ülnek, s le nem moshatók:
egyformán beteg ikrek mindkettő,
egy kis ágyacskán mindkét féltudós,
nem falánkabb házasságtörő ez, mint amaz,
lánykák vetélytárs cimborái:
szépen összeillik a két gaz ringyó.

Caelius, a mi Lesbiánk, az a Lesbia,
az a Lesbia, kit Catullus egyedül
jobban szeretett magánál s minden övéinél,
most a keresztutakon s a sikátorokban
hántja a nagylelkű Remus unokáit.

A bononiai Rufa szopja Rufulust,
Menenius felesége, kit gyakran a temetőkben
láttatok magáról a máglyáról vacsorát rabolni,
mikor a tűzből legördült kenyeret követve
egy félig borotvált halottégetőtől kapott ütlegeket.

Vajon oroszlán szült-e téged a líbiai hegyeken,
vagy Scylla, ki ágyéka aljából ugat,
oly kemény s undok elmével,
hogy a könyörgő hangját a végső bajban
megvetetten tartsd, jaj, túl vad szívű?

Ó, Helikon-hegy
lakója, Urania sarja,
ki a gyöngéd szüzet a férjhez
ragadod, ó Hymenaeus Hymen,
ó Hymen Hymenaeus,
övezd halántékod virággal,
az édesen illatozó majoránnáéval,
fogd a tűzfátylat, vígan ide,
ide jöjj, hófehér
lábadon sárga sarut viselve,
s a víg naptól felserkenve,
nászi dalokat zengve
csengő hanggal,
verd a földet lábbal, kézzel
rázd a fenyőfáklyát.
Mert Vinia Manliusszal,
mint Idalium lakója,
a phrygiai bíróhoz jött
Venus, jó madárjóslattal jó
szűzként megy nászba,
mint virágzó, tündöklő
ázsiai mirtusz ágacskáival,
melyeket a hamadryas istennők
játékukra harmatos
nedvvel táplálnak.
Azért hát jöjj, közeledve ide,
indulj, hagyd el a thespiai
szikla aoni barlangjait,
melyeket a nympha felülről öntöz,
a hűsítő Aganippe,
s hívd haza az úrnőt,
ki új férjére vágyik,
elméjét szerelemmel kötve,
mint a szívós borostyán ide-oda
tévelyegve fonja körül a fát.
Ti szintén, együtt, érintetlen
szüzek, kiknek eljön
a hasonló nap, üssétek a ritmust,
mondjátok, ó Hymenaeus Hymen,
ó Hymen Hymenaeus.
Hogy szívesebben, hallva,
hogy a maga tisztéhez
szólítják, ide közeledjék
a jó Venus vezetője, a jó
szerelem egybekötője.
Mely isten inkább
kérendő a szorongó szeretőktől?
Melyet tisztelnek jobban
az emberek az égiek közül? Ó Hymenaeus Hymen,
ó Hymen Hymenaeus.
Téged hív a reszkető apa
gyermekeiért, teérted a szüzek
oldják meg keblük övecskéjét,
téged fél, vágyó füllel
les az új férj.
Te a vad ifjú kezébe
magad adod a virágzó lánykát
anyja öléből, ó Hymenaeus Hymen,
ó Hymen Hymenaeus.
Semmit sem tud nélküled Venus,
amit a jó hír helyeselne,
haszonként venni: de tud,
ha te akarod. Ki merné
ez istennel magát összemérni?
Egy ház sem képes nélküled
gyermeket adni, sem szülő
sarjra támaszkodni: de tud,
ha te akarod. Ki merné
ez istennel magát összemérni?
Mely föld nélkülözné szertartásod,
nem tudna védőket adni
határainak: de tudna,
ha te akarod. Ki merné
ez istennel magát összemérni?
Tárjátok fel az ajtó zárait,
itt a szűz. Látod, hogy a fáklyák
rázzák ragyogó üstöküket?
Késleltet a nemes szemérem:
kire mégis inkább hallgatva
sír, mert mennie kell.
Ne sírj tovább. Nincs neked, Au-
runculeia, veszélyed,
hogy valamely szebb asszony
a fényes napot az Óceánból
jönni látta volna.
Ilyen szokott a dús gazda
tarka kertecskéjében
állni a jácintvirág.
De késlekedsz, múlik a nap:
lépj elő, új menyasszony.
Lépj elő, új menyasszony, ha
már jónak látszik, s halld
szavainkat. Nézd, a fáklyák
arany üstöküket rázzák:
lépj elő, új menyasszony.
Nem a te könnyelmű férjed,
gonosz házasságtörésbe merülve,
rút gyalázatot hajszolva,
akar gyöngéd kebledtől
külön hálni,
hanem mint a hajlékony szőlő
befonja a mellé ültetett fákat,
úgy fonódik majd a te
ölelésedbe. De múlik a nap:
lépj elő, új menyasszony.
Ó, nyoszolya, mely mindeneknek
a fehér lábú ágyon,
melyek uradhoz jönnek,
mennyi öröm, melyet a bolyongó
éjben, s a nap delén
élvezzen! De múlik a nap:
lépj elő, új menyasszony.
Emeljétek, ó fiúk, a fáklyákat:
látom jönni a tűzfátylat.
Menjetek, zengjétek ütemre:
ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Ne hallgasson soká a pajkos
fescenninusi tréfa,
s ne tagadja meg a diót a fiúktól,
ura elhagyott szerelmét
hallva, a szeretőfiú.
Adj diót a fiúknak, tunya
szeretőfiú: elég soká
játszottál a dióval: ideje
már Talasiust szolgálni.
Szeretőfiú, adj diót.
Megvetetted a tanyásasszonyokat,
szeretőfiú, ma és tegnap:
most a fürtsütő
nyírja arcod. Szegény, ó szegény
szeretőfiú, adj diót.
Azt mondják, rosszul
tartózkodol simabőrűidtől, illatosított férj:
de tartózkodj.
Ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Tudjuk, hogy neked, ami szabad,
csak azt ismerted: de a férjnek
ugyanaz nem szabad.
Ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Menyasszony, te is, amit a te
férjed kér, vigyázz, meg ne tagadd,
hogy máshonnan ne menjen kérni.
Ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Íme neked, mily hatalmas s boldog
a te férjed háza:
mely neked szüntelen szolgáljon
(ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus).
Mígnem a reszkető halántékot mozgatva
az ősz vénasszonyság
mindent mindenkinek helyesel.
Ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Vidd át jó előjellel
a küszöbön aranyos lábad,
s lépj be a gyalult ajtón.
Ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Nézd, mily egyedül heverve
a te férjed a tíruszi kereveten
egészen feléd hajlik.
Ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Benne nem kevésbé, mint benned
ég a legbensőbb keblében
a láng, sőt mélyebben.
Ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Engedd el a kerek karocskát,
bíborszegélyes fiú, a lánykáét:
immár a férj nyoszolyájához lépjen.
Ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Ó, jó, agg férjeiknek
jól ismert asszonyok,
fektessétek le a lánykát.
Ó Hymen Hymenaeus io,
ó Hymen Hymenaeus.
Már jöhetsz, férj:
hitvesed a nászszobában vár rád,
virágzó arccal tündökölve,
mint fehér parthenice,
vagy sárga pipacs.
De, férj, (úgy segítsenek
az égiek) semmivel sem
vagy kevésbé szép, s téged Venus
sem hanyagol el. De múlik a nap:
indulj, ne késlekedj.
Nem késlekedtél soká,
már jössz. A jó Venus
segítsen, mivel nyíltan,
amit kívánsz, kívánod, s a jó
szerelmet nem rejted.
Előbb számlálja meg
az afrikai por s a fénylő
csillagok számát,
ki meg akarja számlálni
játékotok sok ezrét.
Játsszatok, ahogy tetszik, s hamar
adjatok gyermekeket. Nem illő,
hogy ily régi név gyermekek
nélkül legyen, hanem ugyanonnan
mindig újranemződjék.
Torquatust akarom, a kicsinyt,
anyja öléből
gyöngéd kezét nyújtva
édesen mosolyogjon apjára
félig nyílt ajkacskával.
Legyen hasonló apjához,
Manliushoz, s könnyen a tudatlanoktól
ismerődjék fel mindenkitől,
s anyja
szemérmét arca hirdesse.
Olyan dicséret az ő jó
anyjától bizonyítsa nemét,
mint az egyetlen, a legjobb
anyától Telemakhosznak marad
híre, Penelopéától.
Zárjátok az ajtót, szüzek:
eleget játszottunk. De, jó
hitvesek, éljetek jól, s
szüntelen tiszttel erős
ifjúságotokat gyakoroljátok.

Itt az Esthajnal: ifjak, keljetek fel: az Esthajnal az Olymposon
a rég várt fényt végre alig emeli.
Ideje már felkelni, már elhagyni a dús asztalokat:
mindjárt jön a szűz, mindjárt zendül a nászdal.
Hymen, ó Hymenaeus, Hymen, jöjj el, ó Hymenaeus.
Látjátok, hajadonok, az ifjakat? Keljetek fel ellenükben:
csakugyan az Oeta-hegyi tüzeket mutatja az Éjhozó.
Bizony úgy van: látod, mily fürgén felugrottak?
Nem ok nélkül ugrottak fel; olyat énekelnek, amit méltó legyőzni.
Hymen, ó Hymenaeus, Hymen, jöjj el, ó Hymenaeus.
Nem könnyű pálma készül nekünk, társnők:
nézzétek, a hajadonok magukban hogy keresik a betanultat.
Nem hiába gyakorolnak; van emlékezetre méltójuk.
Nem csoda, hisz teljes elméjükből, mélyen fáradoznak.
Mi másfelé az elménket, másfelé a fülünket osztottuk:
joggal győznek le hát; a győzelem a gondot szereti.
Azért most legalább figyelmeteket fordítsátok ide:
mindjárt kezdik mondani, mindjárt illő lesz felelni.
Hymen, ó Hymenaeus, Hymen, jöjj el, ó Hymenaeus.
Esthajnal, mely kegyetlenebb tűz jár az égen?
Ki a leányt anyja öléből szakíthatod,
anyja öleléséből, mely marasztja, szakíthatod a leányt,
s a lángoló ifjúnak adhatod a szűz lányt.
Mit tesznek az ellenségek kegyetlenebbet elfoglalt városban?
Hymen, ó Hymenaeus, Hymen, jöjj el, ó Hymenaeus.
Esthajnal, mely kedvesebb tűz ragyog az égen?
Ki lángoddal megszilárdítod az eljegyzett frigyet,
melyet a férfiak kötöttek, előbb kötöttek a szülők,
s nem egyesítették előbb, mint hevületed felkelt.
Mit adnak az istenek a boldog óránál kívánatosabbat?
Hymen, ó Hymenaeus, Hymen, jöjj el, ó Hymenaeus.
Az Esthajnal, társnők, egyet elvett közülünk...
mert jöttödre mindig virraszt az őrség.
Éjjel lappanganak a tolvajok, kiket ugyanaz, gyakran visszatérve,
Esthajnal, megváltozott néven ugyanazokat elfogod.
De a hajadonoknak jólesik költött panasszal szidni téged.
Mit számít, ha azt szidják, kit néma szívvel kívánnak?
Hymen, ó Hymenaeus, Hymen, jöjj el, ó Hymenaeus.
Mint elzárt kertekben rejtve nő a virág,
a nyájnak ismeretlen, semmi eke fel nem tépi,
melyet a szellő simogat, a nap erősít, az eső nevel,
sok fiú, sok lány kívánta:
ugyanaz, ha gyönge körömmel letépve elhervadt,
semmi fiú, semmi lány nem kívánta:
így a szűz, míg érintetlen marad, kedves övéinek;
ha bemocskolt testtel elveszti tiszta virágát,
sem a fiúknak nem kedves, sem a lányoknak drága.
Hymen, ó Hymenaeus, Hymen, jöjj el, ó Hymenaeus.
Mint az özvegy szőlő, mely puszta mezőn nő,
sohasem emelkedik fel, sohasem nevel érett fürtöt,
hanem gyönge testét lehajló súllyal görnyesztve
már-már gyökerével éri hajtása csúcsát,
ezt sem földművesek, sem tulkok nem művelik;
de ha véletlen ugyanez a szilhez, férjéhez kötve van,
sok földműves, sok tulok műveli:
így a szűz, míg érintetlen marad, míg műveletlenül vénül;
ha méltó frigyet érett időben nyert,
kedvesebb a férjnek, s kevésbé gyűlöletes a szülőnek.
És te ne harcolj ily férjjel, szűz.
Nem méltányos harcolni azzal, kinek maga az apa adott át,
maga az apa az anyával, kiknek engedelmeskedni kell.
Szüzességed nem egészen a tiéd, részben a szülőké:
harmadrésze az apáé, harmadrésze az anyáé,
csak a harmadik a tiéd. Ne harcolj kettővel,
kik a vőnek jogaikat a hozománnyal együtt adták.
Hymen, ó Hymenaeus, Hymen, jöjj el, ó Hymenaeus.

A magas tengeren gyors bárkán átkelve Attis,
mihelyt a phrygiai ligetet sietős, vágyó lábbal érte,
s az istennő erdőktől övezett, homályos helyeire ért,
ott tomboló őrülettől ösztökélve, elméjében bolyongva,
éles kovakővel lemetszette ágyékáról a terhét.
S amint férfiassága nélkül maradt tagjait érezte,
a föld talaját még friss vérrel foltozva,
hófehér kezével sietve ragadta a könnyű dobot,
a dobot, Cybele kürtjét, a te szertartásod, anya,
s a bika üreges bőrét gyöngéd ujjakkal rázva
reszketve így kezdett énekelni társainak:
Rajta, menjetek a magasba, Gallák, Cybele ligeteibe együtt,
menjetek együtt, a dindymoni úrnő bolyongó nyája,
kik idegen helyeket keresve, mint száműzöttek,
az én utamat követve, vezérként engem, társaim,
elviseltétek a sebes áradatot s a tenger vadságát,
s testeteket megfosztottátok férfiasságától Venus túlzott gyűlöletében,
vidítsátok fel úrnőtök lelkét sebes bolyongással.
A lomha késedelem tűnjön el elmétekből; menjetek együtt, kövessetek
Cybele phrygiai házához, az istennő phrygiai ligeteihez,
hol a cimbalom hangja szól, hol a dobok visszhangzanak,
hol a phryg fuvolás mélyen zeng görbe nádján,
hol a borostyánviselő menádok fejüket hevesen hányják,
hol a szent szertartásokat éles üvöltéssel űzik,
hol az istennő bolyongó csapata röpködni szokott,
hová nekünk illik sebes tánccal sietni.
Amint ezt társainak Attis, az álasszony, elénekelte,
a menet hirtelen reszkető nyelvvel üvölt,
a könnyű dob visszabőg, az üres cimbalmok visszacsengenek,
a zöld Idához sietve ér a kar gyors lábbal.
Tomboló, egyszersmind zihálva, bolyongva lohol, lélegzetét hajtva,
dobtól kísérve Attis, a homályos ligeteken át, vezér,
mint a járomtól szabadulni akaró, szilaj üsző:
a sebes Gallák követik gyorslábú vezérüket.
S amint Cybele házát elérték, fáradtan,
a túlzott fáradságtól álomba merülnek Ceres nélkül.
Lomha álom lankadó bágyadtsággal fedi be szemüket:
elmúlik lágy nyugalomban lelkük dühöngő őrülete.
De midőn az aranyarcú Nap sugárzó szemével
bevilágította a fehér eget, a kemény földet, a vad tengert,
s elűzte az éj árnyait fürge, dobogó lovaival,
ott az Álom a felébredt Attistól menekülve gyorsan eltűnt:
reszkető keblén fogadta őt Pasithea istennő.
Így a lágy nyugalomból, gyorsan, dühöngés nélkül,
amint Attis szívében tetteit felidézte,
s tiszta elmével látta, mi nélkül s hol van,
háborgó lélekkel visszatért a partokhoz.
Ott a roppant tengert szemlélve könnyező szemmel,
hazáját szólította búsan, így, szánalmas hangon:
Ó, haza, teremtőm, ó, haza, szülőm,
kit én, nyomorult, elhagyva, mint urukat a szökött
szolgák szokták, Ida ligeteihez vittem lábam,
hogy hó közt s a vadak jeges tanyáin legyek,
s tombolva mind felkeressem odúikat,
hol vagy, mely tájon vélem, hogy fekszel, hazám?
Maga a szemem vágyik feléd irányítani tekintetét,
míg a vad dühtől mentes rövid ideig az elmém.
Én, otthonomtól messze, e ligetekbe vitessek?
Hazámtól, javaktól, barátoktól, szülőktől távol legyek?
Távol a fórumtól, palesztrától, stadiontól s a gymnasionoktól?
Szegény, ó szegény, panaszkodnod kell újra meg újra, lelkem.
Mert az alaknak mely fajtája van, melyet én be ne töltöttem volna?
Én asszony, én ifjú, én serdülő, én fiú,
én a gymnasion virága voltam, én az olaj dísze:
nekem sűrűn látogatott ajtók, nekem meleg küszöbök,
nekem virágfüzérekkel övezett házam volt,
mikor a nap keltével el kellett hagynom hálószobám.
Én most istenek szolgálója s Cybele szolgálólánya legyek?
Én menád, én önmagam része, én meddő férfi legyek?
Én a zöld Ida hóval borított, hideg helyeit lakjam?
Én éljek Phrygia magas ormai alatt,
hol az erdőlakó szarvasünő, hol a ligetjáró vadkan?
Már-már fáj, amit tettem, már-már bánom.
Amint rózsás ajkáról a hang sebesen elszállt,
az istenek iker füléhez új hírt vive,
ott Cybele, oroszlánjairól a kapcsolt igát oldva,
s a nyáj bal felőli ellenségét ösztökélve így szól:
Rajta, mondja, indulj vadul, tedd, hogy őt őrület hajtsa,
tedd, hogy őrület csapásától a ligetekbe visszatérjen,
ki túlságosan szabadon vágyik parancsom elől szökni.
Rajta, verd hátad farkaddal, tűrd saját csapásaid,
tedd, hogy minden hely bőgő morajtól visszazengjen,
vörös sörényed rázd vadul izmos nyakadon.
Így szól fenyegetőn Cybele, s kioldja kezével az igát.
A vad maga buzdítva magát, dühöngő lelkét ingerli,
lohol, morog, cserjéket tör bolyongó lábbal.
De midőn a fehérlő part nedves helyeihez ért,
s a gyöngéd Attist látta a tenger márványsíkja mellett,
rohamot indít: az esztelen a vad ligetekbe fut:
ott mindig, egész élete során, szolgáló maradt.
Nagy istennő, Cybele istennő, Dindymos úrnő istennője,
messze legyen házamtól minden őrületed, úrnő:
másokat űzz felkorbácsolva, másokat űzz dühöngve.

Egykor a Pelion csúcsán született fenyők
úsztak, mondják, Neptunus tiszta hullámain
a Phasis árjához s Aeetes határaihoz,
mikor válogatott ifjak, az argosi ifjúság ereje,
az aranygyapjút a kolkhisziaktól elragadni vágyva,
merészelték a sós vizeket gyors hajóval befutni,
a kék síkot fenyőlapátokkal söpörve.
Az istennő, ki a városok fellegvárait őrzi a magasban,
maga készített nekik könnyű széllel szálló szekeret,
a hajlított gerinchez fenyődeszkákat illesztve.
Az avatta be először útjával a tapasztalatlan Amphitritét.
Amint orrával a szeles síkot felszántotta,
s az evezőktől csavart hullám habtól kifehéredett,
felmerültek a tenger fehérlő örvényéből arcok,
a tengeri Nereisek a csodát bámulva.
Azon, ha máskor nem, a napon látták a halandók
szemükkel a mezítelen testű tengeri nimfákat,
keblükig kiemelkedve az ősz örvényből.
Akkor Peleus Thetis szerelmétől gyúlt fel, mondják,
akkor Thetis nem vetette meg az emberi nászt,
akkor maga az atya érezte, hogy Peleust Thetishez kell kötni.
Ó, a korok túlságosan óhajtott idejében született
hősök, üdv néktek, istenek nemzedéke, ó, anyák jó
sarjai, üdv újra
titeket én gyakran, titeket dalommal szólítalak,
s téged kivált, boldog nászfáklyákkal kitüntetett
Thessalia oszlopa, Peleus, kinek maga Iuppiter,
maga az istenek atyja engedte át szerelmét.
Téged tartott a legszebb Nereis, Thetis?
Neked engedte Tethys unokáját nőül venni,
s Oceanus, ki tengerrel öleli körül az egész földet?
Amint az óhajtott napok, betelvén az idő,
eljöttek, a házat gyülekezvén egész
Thessalia ellepi, megtelik a palota vidám sokasággal:
ajándékokat visznek maguk előtt, örömet mutatnak arcukon.
Elhagyják Cierost, elhagyják a phthiai Tempét,
Crannon házait s Larisa falait,
Pharsalusba gyűlnek, Pharsalus hajlékait lepik el.
A földet senki sem műveli, ellágyul a tulkok nyaka,
nem tisztítják görbe kapával az alacsony szőlőt,
nem tépi a rögöt lehajló ekevassal a bika,
nem ritkítja a metszők sarlója a fa árnyát,
mocskos rozsda lepi el az elhagyott ekéket.
De az ő palotája, ameddig dús csarnoka
benyúlik, ragyogó aranytól s ezüsttől fénylik.
Fehérlik az elefántcsont a trónusokon, csillognak a serlegek az asztalon,
az egész ház örül, királyi kincstől tündökölve.
Az istennő nászi kerevete pedig
a csarnok közepén áll, mit indiai agyarból csiszolva
rózsás bíborcsigafestékkel festett bíbor takar.
E takaró, a régi emberek alakjaival díszítve,
a hősök erényeit mutatja csodás művészettel.
Mert Dia hullámzúgású partjáról kitekintve
Théseust nézi, ki gyors hajóhaddal távozik,
szívében zabolátlan őrjöngést hordva Ariadné,
s még nem hiszi, hogy látja, amit lát,
hisz épp akkor ébredve a csalfa álomból
látja magát elhagyottan, nyomorultan a puszta fövenyen.
De a feledékeny ifjú menekülve veri az evezőkkel a vizet,
a szeles viharra hagyva hiú ígéreteit.
Kit messziről a hínárról bús szemecskéivel Minos leánya,
mint egy bacchánsnő kőszobra, néz, jaj,
néz, s a gondok nagy hullámaiban hánykolódik,
nem tartva szőke fején finom fejkötőjét,
nem takarva könnyű kendővel fátyolozott keblét,
nem kötve kerek szalaggal tejfehér melleit,
mindezek, egész testéről lehullva, szanaszét
lába előtt a sós hullámok játszottak velük.
Így sem a fejkötővel, sem a lebegő kendővel
nem törődve, egész szívével rólad, Théseus,
egész lelkével, egész elméjével csüngött, elveszve.
Ó, nyomorult, kit szüntelen gyötrelmekkel háborított
a tövises gondokat keblébe vetve Erycina
azon időtől fogva, mikor a vad Théseus
Piraeus görbe partjáról kihajózva
elérte az igaztalan király gortyni hajlékait.
Mert mondják, hogy egykor kegyetlen csapástól kényszerítve,
hogy Androgeos meggyilkolásáért bűnhődjön,
válogatott ifjakat s a hajadonok díszét
Cecrops városa a Minotaurusnak lakomául adni szokta.
Mikor e bajoktól szűk falait gyötörték,
maga Théseus a drága Athénért saját testét
inkább feláldozni választotta, semhogy ily
holtakat — élő holtakat — Cecrops városából Krétába vigyenek.
S így könnyű hajón, szelíd szeleknek feszülve,
a nagylelkű Minoshoz s gőgös csarnokába ért.
Amint őt vágyó szemmel megpillantotta a királyi
szűz, kit édes illatot lehelő, tiszta
ágyacska táplált anyja lágy ölelésében,
mint az Eurotas folyói növelnek mirtuszokat,
vagy a tavaszi lég csal elő tarka színeket,
nem előbb fordította el róla lángoló
szemét, mint egész testében lángra kapott
tövéből, s egész valója legmélyebb velejéig gyúlt.
Jaj, ki kegyetlen szívvel nyomorúságosan szítod az őrjöngést,
szent fiú, ki az emberek gondjaiba örömöt vegyítesz,
s te, ki Golgit s a lombos Idaliumot kormányzod,
mily hullámokban hánytátok a lángoló elméjű lányt,
a szőke vendégért gyakran sóhajtozót!
Mennyi félelmet viselt el lankadó szívvel,
mennyivel sápadtabb lett gyakran az arany ragyogásánál,
mikor a vad szörnnyel megküzdeni vágyva
Théseus vagy halált keresett, vagy a dicsőség jutalmát.
Mégsem kedvezőtlen s nem hiába tett fogadalmakat az isteneknek
néma ajakkal, apró ajándékokat ígérve.
Mert mint a Taurus csúcsán ágait rázó
tölgyet vagy a tobozos, izzadó kérgű fenyőt
a szilaj förgeteg, szelével a törzset megcsavarva,
kicsavarja (az messze, gyökerestül kiforgatva,
arccal bukik, s messze tör össze mindent, mi útjába áll),
úgy terítette le legyőzött testtel a vad szörnyet Théseus,
mely hiába hányta szarvát a puszta szelekbe.
Onnan épségben, nagy dicsőséggel fordította vissza lábát,
bolyongó lépteit vékony fonállal vezetve,
hogy a labirintus kanyaraiból kijövőt
a hajlék kifürkészhetetlen tévútja meg ne csalja.
De mit soroljak, első tárgyamtól eltérve, többet,
hogyan a lány, elhagyva atyja arcát,
nővére ölelését, végül anyjáét,
ki nyomorult, leányáért esengve örvendezett,
mindezeknél Théseus édes szerelmét választotta,
vagy hogyan, hajón vitetve, Dia habos partjaihoz
érkezett, vagy hogyan őt, kinek szemét álom kötötte,
hagyta el feledékeny szívvel távozó vőlegénye?
Gyakran mondják, hogy ő lángoló szívvel őrjöngve
csengő hangokat öntött keble mélyéből,
majd búsan meredek hegyekre hágott,
honnan tekintetét a tenger roppant árjaira nyújtsa,
majd a reszkető sós ár szembejövő hullámaiba futott,
puha ruháját meztelen lábszáráról emelve,
s ezt mondta búsan, végső panasszal,
hideg zokogást keltve nedves ajkán:
Így hát engem, hazám oltáraitól elragadva, hitszegő,
hitszegő, elhagytál a puszta parton, Théseus?
Így hát távozva, megvetve az istenek akaratát,
feledékeny, jaj, átkozott hamis esküket viszel haza?
Semmi sem hajlíthatta meg kegyetlen elméd
szándékát? Nem volt benned semmi könyörület készen,
hogy zord szíved rajtam megszánakozni akart volna?
De nem ilyet ígértél egykor hízelgő
hanggal nekem, nem ilyet parancsoltál a szegénynek remélni,
hanem boldog nászt, hanem óhajtott menyegzőt:
mindezt a légi szelek tépik szét, semmivé.
Most már egy asszony se higgyen esküvő férfinak,
egy se remélje, hogy a férfi szavai hűek:
kiknek, míg valamit kívánva lelkük megszerezni vágyik,
semmit sem félnek esküdni, semmit sem kímélnek ígérni:
de mihelyt a vágyó elme kéje betelt,
szavaikra nem emlékeznek, hamis esküikkel mit sem törődnek.
Bizony én téged a halál örvényének közepén forgolódót
ragadtalak ki, s inkább döntöttem úgy, hogy bátyámat vesztem el,
semhogy téged, csalfát, a végső órán cserbenhagyjalak:
miért is a vadaknak s madaraknak adatom szét szaggatásra
prédául, s holtan nem temet be rám hányt föld.
Mely nőstényoroszlán szült téged magányos szirt alatt,
mely tenger köpött ki, méhében fogantat, habzó hullámaiból?
Mely Syrtis, mely ragadozó Scylla, mely roppant Charybdis,
ki ily jutalmat adsz az édes életért?
Ha nem volt kedvedre a mi nászunk,
mert a szigorú öreg atya zord parancsaitól rettegtél,
mégis házadba vihettél volna,
hogy neked kedves munkával szolgáljak rabnőként,
fehér lábad tiszta vízzel simogatva,
vagy bíbor takaróval vetve meg ágyad.
De mit panaszkodom hiába az érzéketlen szeleknek,
bajtól háborodottan, melyek semmi érzékkel nem bírván
sem a kimondott szót hallani, sem visszaadni nem tudják?
Ő pedig már-már a hullámok közepén forgolódik,
s egy halandó sem tűnik fel az üres hínáros parton.
Így a kegyetlen sors, végső órámban túlságosan gúnyolódva,
még a füleket is irigyelte panaszaimtól.
Mindenható Iuppiter, bár az első időben
Cnosos partjait a cecropsi hajók ne érték volna,
s a zabolátlan bikának szörnyű adót vive
a hitszegő hajós Krétában ne kötötte volna ki kötelét,
s e gonosz, ki édes alak alatt kegyetlen
terveket rejt, vendégként ne pihent volna hajlékunkban!
Mert hová forduljak? Mily reményre támaszkodjam, elveszve?
Ida hegyeit keressem? Jaj, a széles áradat
hol a tenger vad síkját elválasztva elszakít?
Vagy atyám segítségét reméljem, kit magam hagytam el,
az ifjút követve, ki bátyám vérével fröccsent be?
Vagy férjem hű szerelmével vigasztaljam magam,
ki menekül, hajlékony evezőit az árban görbítve?
Ráadásul a part, magányos sziget, hajlék nélkül,
s nincs kijárat a körülvevő tengeri hullámoktól:
semmi mód a szökésre, semmi remény: minden néma,
minden kihalt, minden a halált mutatja.
Mégsem lankad el előbb halálban a szemem,
sem előbb nem hagyják el fáradt testem az érzékek,
mint az istenektől, elárultan, igazságos bosszút kérek,
s az égiek hűségét végső órámban esdeklem.
Azért, kik a férfiak tetteit büntető bosszúval sújtjátok,
Eumenisek, kiknek kígyós hajjal övezett
homloka a lélegző kebel haragját hordozza előre,
ide, ide jöjjetek, halljátok panaszaim,
melyeket én, jaj, nyomorult, velőm mélyéből
kényszerülök kihozni, tehetetlen, égve, esztelen dühtől vakon.
S mivel ezek igazán fakadnak keblem mélyéből,
ne engedjétek, hogy gyászom semmivé váljék,
hanem amily elmével hagyott el engem magamban Théseus,
oly elmével, istennők, sújtsa gyásszal magát s övéit.
Miután e szavakat bús szívéből kiöntötte,
szorongva büntetést kérve a kegyetlen tettekért,
bólintott az égiek legyőzhetetlen akaratú ura,
mely intésre a föld s a zord
tengerek megrendültek, s a világ megrázta a fénylő csillagokat.
Maga Théseus pedig, elméjét vak homállyal
beültetve, feledő szívéből kibocsátott mindent,
mit a parancsokból előbb állhatatos elmével őrzött,
s a bús atyának az édes jeleket fel nem vonva
nem mutatta, hogy épségben látja az erechtheusi kikötőt.
Mert mondják, hogy egykor, mikor a hajóhaddal az istennő falait
elhagyó fiát a szeleknek bízta Aegeus,
megölelve az ifjút, ilyen parancsokat adott:
Fiam, ki nekem életemnél messze kedvesebb, egyetlen,
fiam, kit kétes végzetek közé vagyok kénytelen bocsátani,
nemrég visszaadva nekem vénségem végső határán,
minthogy sorsom s a te lángoló bátorságod
ragad el akaratom ellen téged, kinek bágyadt
szemem még nem lakott jól fiam kedves alakjával,
nem foglak örvendve, vidám szívvel útra bocsátani,
s nem engedem, hogy a kedvező sors jeleit vidd,
hanem előbb sok panaszt öntök ki lelkemből,
ősz hajam földdel s hintett porral rútítva,
aztán festett vitorlát függesztek a bolyongó árbocra,
hogy gyászunkat s elménk égését
a hispán rozsdaszínnel sötétített vászon jelezze.
Ha ezt neked a szent Itonos lakója megadja,
ki nemünket s Erechtheus székhelyét védeni
beleegyezett, hogy a bika vérével fröcsköld be jobbod,
akkor bizony tedd, hogy emlékező szívedbe zárva
e parancsok éljenek, s semmi idő el ne törölje:
hogy mihelyt szemed megpillantja dombjainkat,
a vitorlarudak mindenütt tegyék le a gyászos vásznat,
s a sodrott kötelek fehér vitorlát vonjanak fel,
hogy mihelyt látom, vidám örömmel elmémben
felismerjem, mikor a kedvező idő visszahoz téged.
E parancsokat, melyeket előbb állhatatos elmével őrzött,
Théseust, mint a szelek fúvásától űzött felhők
elhagyják a havas hegy légi csúcsát, elhagyták.
De az atya, midőn a fellegvár csúcsáról kémlelt,
szorongó szemét szüntelen sírásban emésztve,
mihelyt megpillantotta a dagadó vitorla vásznát,
fejjel a sziklák ormáról levetette magát,
azt hivén, hogy Théseust kegyetlen végzet vitte el.
Így Théseus, atyai házának gyászos hajlékába lépve,
mily gyászt Minos leányának
okozott feledékeny elmével, olyat kapott maga is.
Ő pedig akkor a távolodó hajót búsan nézve
sokszoros gondokat forgatott sebzett lelkében.
De más részen a virágzó Iacchus röpködött
a szatírok menetével s a Nysában született silénosokkal,
téged keresve, Ariadné, s szerelmedtől lángolva.
Kik akkor fürgén, szanaszét, megháborodott elmével tomboltak,
euhoe kiáltva bacchánskodtak, euhoe, fejüket hátravetve.
Ezek közül egy rész takart heggyel rázta a thyrsosokat,
egy rész széttépett tulok tagjaival hajigált,
egy rész csavargó kígyókkal övezte magát,
egy rész üreges ládákban ünnepelte a titkos orgiákat,
az orgiákat, melyeket a beavatatlanok hiába vágynak hallani,
mások magasra emelt tenyérrel verték a dobokat,
vagy sima ércből finom csengést keltettek,
sokan rekedt búgást fújtak a kürtökből,
s a barbár fuvola borzalmas dallal sivított.
Ily alakokkal pompásan díszített takaró
ölelte körül a nászágyat, takarójával fedve.
Miután ezt vágyón szemlélve a thessaliai ifjúság
jóllakott, kezdett az égi isteneknek helyet adni.
Ekkor, mint a csendes tengert reggeli fúvással
borzolva a Zephyrus előrehajló hullámokat hajt,
míg a hajnal kél a bolyongó nap küszöbe alatt,
melyek eleinte lassan, szelíd fúvástól verve
haladnak, s halkan csattognak nevető morajjal,
majd a szél növekedtével egyre sűrűbben tolulnak,
s a bíbor fénytől messze úszva visszaragyognak,
úgy akkor az előcsarnok királyi hajlékát elhagyva
ki-ki magához tért, szanaszét bolyongó lábbal.
Távozásuk után elsőként Pelion csúcsáról
jött Chiron, erdei ajándékokat hozva:
mert amennyi virágot a mezők teremnek, miket a thessaliai
táj a nagy hegyeken szül, miket a folyó hullámai mellett
a langyos Favonius termékeny fuvallata sarjaszt,
ezeket vegyes füzérekbe fonva maga hozta,
mitől a ház, elbűvölve, kedves illattól mosolygott.
Nyomban ott a Peneus, a zöldellő Tempe,
a Tempe, melyet fentről ráhajló erdők öveznek,
a naiasoknak hagyva Dorist, hogy körtánccal ünnepeljék,
nem üres kézzel: mert gyökerestül hozott magas
bükköket s egyenes törzsű, sudár babérokat,
nem a bólogató platán s a hajlékony nővér nélkül,
a lángba borult Phaethón nővére nélkül s a légbe nyúló ciprus nélkül.
Ezeket a csarnok körül, szélesen összefonva helyezte el,
hogy az előcsarnok lágy lombtól fátyolozva zöldelljen.
Utána következik a leleményes szívű Prometheus,
hordva régi büntetése halvány nyomait,
melyet egykor tagjait sziklához láncolva
fizetett meg, meredek ormokról függve.
Aztán az istenek atyja szent hitvesével s gyermekeivel
megérkezett, egyedül téged hagyva, Phoebus, az égen,
s veled együtt egyszülött nővéredet, Idrus hegyeinek lakóját:
mert Peleust veled együtt nővéred megvetette,
s nem akarta Thetis nászfáklyáit ünnepelni.
Miután hófehér székeken tagjaikat elhelyezték,
bőven, sokféle lakomával rakták meg az asztalokat,
mialatt gyönge mozgással rázva testüket
a Párkák igazmondó dalokba kezdtek.
Reszkető testüket mindenütt körülölelő ruha,
fehér, bíbor szegéllyel bokájukat övezte,
s rózsás szalagok ültek hófehér fejükön,
s kezük az örök munkát szertartásosan végezte.
A bal a puha gyapjúba burkolt guzsalyt tartotta,
a jobb aztán könnyen, felfelé fordított
ujjakkal fonta a szálat, majd lefelé fordított hüvelykén sodorva
forgatta a kerek pörgettyűvel kiegyensúlyozott orsót,
s így fogukkal lecsípve mindig egyenlővé tették a munkát,
s a gyapjúszálak lecsípett darabkái száraz ajkukhoz tapadtak,
melyek előbb a sima fonálon kiálltak.
Lábuk előtt pedig a fehérlő gyapjú puha
pelyheit fonott kosárkák őrizték.
Ezek akkor, a gyapjút tépve, csengő hangon
ily jövendőt öntöttek isteni dalban,
dalban, melyet a hűtlenségért soha semmi kor nem cáfol meg:
Ó, kimagasló dísz, nagy erényeket gyarapító,
Emathia hatalmának oltalma, fiadról leghíresebb,
fogadd, mit e boldog napon feltárnak neked a nővérek,
az igazmondó jóslatot. De ti, melyek a sorsot követitek,
fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Eljön hozzád már, a férjeknek óhajtottat hozva,
az Esthajnal, eljön szerencsés csillaggal hitvesed,
ki lelket hajlító szerelemmel árasztja el elméd,
s bágyadt álmokat készül veled egyesíteni,
sima karját erős nyakad alá terítve.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Egy ház sem szőtt soha ilyen szerelmeket,
semmi szerelem nem kötött ily frigyben szeretőket,
mint amilyen Thetist s Peleust egyesíti egyetértés.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Megszületik nektek a rettegést nem ismerő Achilles,
az ellenségnek nem hátáról, hanem bátor mellkasáról ismert,
ki igen gyakran a bolygó futóversenyen győztesen
megelőzi a gyors szarvasünő lángoló nyomait.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Vele a háborúban egy hős sem méri össze magát,
mikor a phryg mezők teucrus vértől áznak,
s Trója falait hosszú háborúval ostromolva
a hitszegő Pelops harmadik örököse pusztít.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Az ő kiváló erényeit s fényes tetteit
gyakran vallják majd fiaik temetésén az anyák,
mikor gondozatlan hajukat ősz fejükről kioldják,
s roskadt keblüket gyönge tenyérrel tarkázzák.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Mert mint a sűrű kalászokat előre learató arató
a perzselő nap alatt a sárguló mezőket lekaszálja,
úgy teríti le a trójaiak testét ellenséges vassal.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Tanú lesz nagy erényeire a Skamandros hulláma,
mely szanaszét ömlik a sebes Hellespontosba,
melynek útját a lekaszabolt holttestek halmaival szűkítve
langyossá teszi mély folyását a belévegyült vértől.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Végül tanú lesz a halálnak is átadott zsákmány,
mikor a magas halomra rakott, kerek máglya
befogadja a leszúrt szűz hófehér tagjait.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Mert mihelyt a sors a fáradt akhájoknak megadja a lehetőséget,
hogy Dardania városának neptunusi köteleit feloldják,
a magas sírt Polyxena vérétől áztatják,
ki, mint a kétélű vasnak leroskadó áldozat,
megrogyó térddel veti előre csonka testét.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Azért rajta, egyesítsétek lelketek óhajtott szerelmét.
Fogadja a férj boldog frigyben az istennőt,
adassék a rég vágyó férjnek a menyasszony.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Őt a dajka, a kelő nappal újra meglátva,
nem tudja tegnapi fonállal körülölelni nyakát
(fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók),
sem a szorongó anya a viszálykodó lány búsan
külön hálásától nem hagy fel drága unokákat remélni.
Fussatok, a szálakat vezetve, fussatok, orsók.
Ilyen boldog jóslatokat egykor Peleusnak
daloltak isteni kebellel a Párkák.
Mert hajdan az istenek személyesen látogatták meg
a hősök tiszta házait, s mutatták magukat halandó gyülekezetben,
míg a kegyességet meg nem vetették.
Gyakran az istenek atyja fénylő templomában, meglátogatva
az évi ünnepnapokon tartott szertartásokat,
látta a földre roskadni száz bikát.
Gyakran a bolyongó Liber a Parnassos csúcsán
a Thyiasokat kibontott hajjal, euhoét kiáltva hajtotta,
mikor a delphiek egész városukból versengve rohanva
fogadták vígan az istent füstölgő oltárokkal.
Gyakran a halálos háborús küzdelemben Mavors,
vagy a sebes Triton úrnője, vagy a rhamnusi szűz,
jelenlétével buzdította az emberek fegyveres csapatait.
De miután a föld gonosz bűnnel itatódott át,
s mind elűzték az igazságot vágyó elméjükből,
testvérek testvér vérével fürösztötték kezüket,
a fiú megszűnt gyászolni elhunyt szüleit,
az atya kívánta fiatal fia halálát,
hogy szabadon élvezhesse a hajadon mostoha virágát,
az anya a mit sem sejtő fiának magát alávetve, istentelenül,
istentelenül nem félt bűnnel szentségteleníteni az ősi isteneket:
minden mondhatót s mondhatatlant gonosz őrjöngésben összekeverve
elfordították tőlünk az istenek igazságtevő elméjét.
Azért nem méltatják ily gyülekezetek meglátogatására,
s nem tűrik, hogy fényes nappal érintsék őket.

Bár engem, kit szüntelen fájdalom gondja tör le,
elhív a tudós szüzektől, Hortalus,
s nem képes a Múzsák édes gyümölcsét megteremni
lelkem elméje: oly nagy bajokban hánykolódik maga,—
mert bátyám halvány lábát nemrég a Léthé
örvényéből szivárgó hullám mosta,
kit Trója földje a rhoeteumi part alatt,
szemünk elől elragadva, elnyom.
Sohasem foglak téged, életemnél kedvesebb bátyám,
ezután látni: de bizonnyal mindig szeretni foglak,
mindig gyászos dalokat éneklek halálodról,
amilyeneket az ágak sűrű árnyai alatt zeng
a daulisi madár, a megölt Itylos sorsát nyögve,—
de mégis, ily nagy bánatban, Hortalus, elküldöm
neked Battiades e lefordított dalait,
nehogy azt hidd, hogy szavaid, hiába a bolyongó szeleknek bízva,
talán kihulltak elmémből,
mint a vőlegény titkos ajándékául küldött alma
kigurul a szűz tiszta öléből,
mit a szegény, feledékeny lány puha ruhája alá rejtett,
s míg anyja jöttére felugrik, kiesik;
s az fejest gurul le a lejtőn,
neki bűntudatos pír önti el bús arcát.

Ki a nagy világ minden fényét kifürkészte,
ki a csillagok keltét s nyugtát megismerte,
hogyan homályosul el a sebes nap tüzes ragyogása,
hogyan tűnnek el a csillagok meghatározott időkben,
hogyan Triviát titkon a Latmos sziklái alá küldve
az édes szerelem elhívja légi köréből,
ugyanaz a Conon látott engem az égi fényben,
Berenice fejéről a fürtöt,
fényesen ragyogót, melyet ő az istenek mindegyikének
sima karját nyújtva megígért,
amikor a király, új nászban gyarapodva,
az asszír határok pusztítására indult,
az éjjeli tusa édes nyomait viselve,
melyet a szüzesség zsákmányáért vívott.
Gyűlöletes-e az új menyasszonyoknak Venus, s a szülők
örömét hamis könnyecskékkel csalják meg,
melyeket bőven ontanak a nászszoba küszöbén belül?
Nem, úgy segítsenek az istenek, nem igazak azok.
Erre engem királynőm sok panasszal tanított,
mikor új férje a zord harcokba indult.
De te nem az árva ágyat sirattad, elhagyottan,
hanem drága bátyád keserves elválását?
Mily mélyen emésztette a gond bús velődet!
Hogy akkor neked, egész szíveddel aggódónak,
érzékeidtől megfosztva kihullt elméd! Pedig téged én bizonnyal
kislány korodtól nagylelkűnek ismertelek.
Vagy elfeledted a jó tettet, mellyel a királyi
frigyet elnyerted, mit bátrabb sem mert volna más?
De akkor, búsan férjed útra bocsátva, mily szavakat szóltál!
Iuppiter, mily gyakran törölted szemed bús kézzel!
Mely oly nagy isten változtatott meg? Vagy mert a szeretők
nem akarnak a drága testtől messze lenni?
S akkor engem az édes férjért az összes istennek
nem bikavér nélkül ígértél,
ha visszatér. Ő nem hosszú idő múltán
a meghódított Ázsiát Egyiptom határaihoz csatolta.
Ezekért én, az égi gyülekezetnek átadva,
régi fogadalmakat oldok le új ajándékkal.
Akaratom ellenére, ó, királynő, hagytam el fejed,
akaratom ellenére: esküszöm rád s fejedre:
méltó büntetést kapjon, ki hiába esküszik erre:
de ki állítaná, hogy a vassal egyenlő?
Az a hegy is ledőlt, mely a legnagyobbként a partokon,
Thia fényes sarja fölött elhalad,
mikor a médek új tengert nyitottak, s mikor az ifjúság
hajóhaddal a barbár Athoson át hajózott.
Mit tegyenek a hajszálak, mikor ily dolgok engednek a vasnak?
Iuppiter, vesszen a chalybsok egész faja,
s ki először a föld alatt ereket keresni
kezdett, s a vas keménységét formálni!
Kevéssel előbb levágott testvér-fürtjeim sorsomat
siratták, mikor az etióp Memnón
testvére, a levegőt csapkodó szárnyakkal hajtva,
megjelent, Arsinoe szárnyas lova,
s az engem felemelve elrepül a légi árnyakon át,
s Venus tiszta ölébe helyez.
Maga Zephyritis küldte oda szolgáját,
a görög nő, ki Canopus partjait lakja,
hogy ne egyedül az ég tarka fényén
Ariadné halántékáról az arany
korona legyen kitűzve, hanem mi is ragyogjunk,
a szőke fej felszentelt zsákmánya,
a sírástól nedvest, az istenek templomához tartót engem
új csillagként a régiek közé helyezett az istennő:
mert a Szűz s a vad Oroszlán
fényeit érintve, Callistóhoz, Lycaon leányához kötve,
nyugat felé fordulok, vezetve a lassú Bootest,
ki alig, későn merül a mély Óceánba.
De bár éjjel az istenek nyomai szorítanak,
a nappal viszont az ősz Tethysnek ad vissza,
(engedelmeddel hadd szóljak itt, rhamnusi szűz:
mert én semmi félelemtől nem rejtem az igazat,
még ha a csillagok ellenséges szavakkal tépnek is szét,
hogy fel ne tárjam igaz keblem rejtett titkait)
nem örülök e dolgoknak annyira, mint amennyire gyötör,
hogy örökre távol, távol leszek úrnőm fejétől,
kivel én, míg egykor szűz volt, minden
kenettől mentesen, együtt sok ezret ittam.
Most titeket, kiket az óhajtott fénnyel egyesített a fáklya,
ne előbb adjátok testeteket egyetértő férjeteknek,
keblet meztelenítve, ledobott ruhával,
mint kedves ajándékokat áldozzon nekem az onixedény,
a ti onixetek, kik tiszta ággyal ápoljátok a jogot.
De ki magát tisztátalan házasságtörésre adta,
annak, jaj, rossz ajándékait igya be a könnyű por, hiába:
mert én méltatlanoktól semmi jutalmat nem kérek.
Inkább, ó menyasszonyok, mindig egyetértés,
mindig szüntelen szerelem lakja hajlékotokat.
Te pedig, királynő, mikor a csillagokat nézve az istennőt,
Venust ünnepi fényekkel engeszteled,
ne hagyd, hogy kenettől megfosztva legyek én, a tiéd,
hanem inkább bőséges ajándékokkal illess.
Miért tartanak vissza a csillagok? Bár királyi fürtté lennék,
hogy a Vízöntő mellett ragyogna az Orion.

Ó, az édes férjnek kedves, kedves az apának,
üdv néked, s a jó Iuppiter gyarapítson erővel,
Ajtó, kiről azt mondják, hogy Balbust jóságosan szolgáltad
hajdan, mikor maga az öreg birtokolta a házat,
s kiről mondják, hogy fogadalom ellenére újra rosszul szolgáltál,
miután az öreg kiterítése után menyasszonyi lettél,
mondd hát meg nekünk, miért mondják, hogy megváltozva
régi gazdád iránt elhagytad a hűséget.
Nem (úgy tessem Caeciliusnak, kinek most átadtak)
az én hibám ez, bár azt mondják, az enyém,
s tőlem senki sem mondhat semmi vétket:
de ez a nép, mely téged ajtóvá tesz!
Kik, valahol valami rosszul tettet találnak,
mind rám kiáltják: Ajtó, a te hibád.
Nem elég ezt egy szóval mondanod,
hanem úgy tenni, hogy bárki érezze s lássa.
Hogy tehetném? Senki sem kérdi, sem tudni nem fárad.
Mi akarjuk; nekünk mondani ne habozz.
Először hát: hogy szűzként adták át, mondják, nekünk,
hamis. Nem az előző férj érintette,
kinek a gyönge répánál lankadtabban csüngő tőröcskéje
sohasem emelkedett a tunika közepéig:
hanem az apja mocskolta meg fia ágyát, mondják,
s a nyomorult házat bűnnel fertőzte,
akár mert istentelen elméje vak szerelemtől lángolt,
akár mert a fiú tehetetlen, meddő maggal született,
s onnan kellett keresni valakit, ki keményebben azt,
mi meg tudná oldani a szűzi övet.
Kiváló apát mesélsz, csodás kegyességűt,
ki maga vizelt fia ölébe.
Ám nem csak ezt mondja, hogy tudja,
Brixia, a Chinea őrhegy alá helyezett,
melyet a szőke Mella lágy folyással szel át,
Brixia, az én Veronám szeretett anyja,
hanem Postumius s Cornelius szerelméről is beszél,
kikkel az gonosz házasságtörést követett el.
Mondaná itt valaki: hogyan? Te ezeket, Ajtó, ismered,
kinek sohasem szabad urad küszöbétől távol lenni,
sem a népet kihallgatni, hanem itt a gerendához szegezve
csak becsukni vagy kinyitni szoktad a házat?
Gyakran hallottam őt titkos hangon beszélni,
egyedül a szolgálókkal, e gyalázatait,
néven nevezve, kiket említettünk, mint aki tőlem
sem nyelvet, sem fülecskét nem várt.
Ráadásul említett valakit, kit néven
nem akarok mondani, nehogy vörös szemöldökét emelje.
Magas ember, kire egykor nagy pereket zúdított
egy hazug hasból való hamis szülés.

Hogy nekem, sorstól s keserű balesettől sújtva,
könnyekkel írt e levélkét küldöd,
hogy a hajótöröttet, kit a tenger habzó hullámai kivetettek,
felemeljem s a halál küszöbéről visszahozzam,
kit sem a szent Venus nem enged lágy álomban pihenni,
elhagyottan a magányos ágyon,
sem a régi írók édes dalával a Múzsák
nem gyönyörködtetnek, mikor szorongó elméd virraszt,
az kedves nekem, mivel barátodnak mondasz,
s innen kéred a Múzsák s Venus ajándékait.
De hogy bajaim ne legyenek ismeretlenek előtted, Manlius,
s ne hidd, hogy gyűlölöm a vendégbarát kötelességét,
halld, mily sorshullámokba merülök magam is,
nehogy tovább boldog ajándékokat kérj a nyomorulttól.
Amikor először kaptam meg a tiszta togát,
mikor a virágzó kor kellemes tavaszt élt,
eleget játszottam; nem ismeretlen előttünk az istennő,
ki a gondokba édes keserűséget vegyít:
de mindezt a kedvtelést bátyám halála gyásszal
elvette. Ó, tőlem, nyomorulttól elragadott bátyám,
te, te, meghalva, törted össze javaimat, bátyám,
veled együtt egész házunk eltemetve,
veled együtt veszett el minden örömünk,
melyet éltedben édes szereteted táplált.
Kinek halálával egész elmémből elűztem
e kedvteléseket s a lélek minden gyönyörét.
Azért, hogy azt írod, Veronában szégyen Catullusnak
lenni, mert itt bárki a jobb rendből
hideg tagjait az elhagyott ágyon melengeti,
az, Manlius, nem szégyen, inkább nyomorúság.
Megbocsátasz hát, ha, miket tőlem a gyász elvett,
ez ajándékokat nem adom neked, mert nem tudom.
Mert hogy az íróimból nincs nagy készletem,
az azért van, mert Rómában élünk: az az otthon,
az az én székhelyem, ott telik korom;
ide a sok közül egy könyvláda követ.
S mivel így van, ne hidd, hogy rosszindulatú elmével
tesszük ezt, vagy nem elég nemes lélekkel,
hogy neked, mindkettőt kérőnek, nem jutott készlet:
magamtól elküldeném, ha volna készlet.

Nem hallgathatom el, istennők, miben segített nekem Allius,
vagy mily nagy szolgálatokkal segített,
nehogy a menekülő, feledő korokkal az idő
az ő e buzgalmát vak éjjel elfedje:
hanem elmondom nektek, ti pedig mondjátok el sok
ezernek, s tegyétek, hogy e lap vénasszonyként szóljon,
s holtan egyre inkább ismertté váljék,
s a fentről vékony hálót szövő pók
Allius elhagyott nevén ne munkálkodjék.
Mert mily gondot adott nekem a kettős Amathusia,
tudjátok, s mily módon döntött le engem,
mikor annyira égtem, mint a szicíliai szikla
s a malisi víz az oetai Thermopylaenál,
s bús szemem szüntelen sírástól sorvadni
nem szűnt, s arcom bús esőtől ázni,
mint a légi hegy csúcsán átcsillanó
patak mohos kőből fakad,
mely, midőn a meredek völgyből fejest legördült,
a sűrű nép útján át halad,
édes enyhülés a fáradt vándornak izzadságában,
mikor a súlyos hőség felrepeszti a kiszáradt mezőket.
Ez, mint a fekete forgószélben hánykódó hajósoknak
szelídebben fúvó, kedvező szél jön,
már Pollux, már Castor imájával kérve,
olyan volt nekünk Allius segítsége.
Ő tárta ki széles ösvénnyel a zárt mezőt,
s ő adott nekünk házat, s ő az úrnőt,
hol közös szerelmünket gyakorolhattuk.
Hová az én fehér istennőm lágy lábbal
belépett, s a kopott küszöbön fénylő talpát
csengő sarura támaszkodva megvetette,
mint egykor férje szerelmétől lángolva jött
Protesilaos házához Laodamia,
hiába kezdett házhoz, mikor még szent vérrel
az áldozat az égi urakat ki nem engesztelte.
Semmi se tessék nekem oly nagyon, rhamnusi szűz,
mit meggondolatlanul, az urak akarata ellen kezdenek.
Mily éhesen kívánja az oltár a kegyes vért,
megtanulta Laodamia, elvesztvén férjét,
kényszerülve előbb elengedni új férje nyakát,
mint jővén egy s aztán másik tél újra
hosszú éjeken jóllakatta volna mohó szerelmét,
hogy megszakadt házassággal élni tudjon:
mit a Párkák tudtak, hogy nem hosszú idő múlva bekövetkezik,
ha katonaként Ilion falaihoz megy:
mert akkor Helené elrablásával az argosiak vezérei
kezdte magához szólítani Trója a férfiakat,
Trója (iszonyat) Ázsia s Európa közös sírja,
Trója, a férfiak s minden erény keserű hamva:
mely még bátyámnak is szánalmas halált
hozott. Jaj, tőlem, nyomorulttól elragadott bátyám,
jaj, a nyomorult bátyámtól elvett kedves fény,
veled együtt egész házunk eltemetve,
veled együtt veszett el minden örömünk,
melyet éltedben édes szereteted táplált.
Kit most oly messze, nem az ismerős sírok között,
sem rokon hamvak közelébe helyezve,
hanem az undok Trójában, a szerencsétlen Trójában eltemetve
tart fogva idegen föld a világ végén.
Hová akkor sietve, mondják, mindenfelől az ifjúság
görög, elhagyta belső tűzhelyeit,
nehogy Paris az elragadott ringyónak örülve, szabad
nyugalmat töltsön békés nászszobában.
Mely balesettől akkor, legszebb Laodamia,
elragadtatott az életnél s a léleknél édesebb
házasság: oly nagy szerelemörvénnyel elnyelve téged
az ár a meredek mélységbe sodort,
amilyet a görögök a kyllénéi Pheneus közelében mondanak,
mely kiszárítja a lecsapolt mocsárból a kövér talajt,
melyet egykor a hegy velejét kivágva ásott, mondják,
a hamis apájú Amphitryón-fi,
amikor a stymphalosi szörnyeket biztos nyíllal
verte le egy alábbvaló úr parancsára,
hogy az ég kapuját több isten koptassa,
s Hebe ne legyen hosszú szüzességben.
De a te mély szerelmed mélyebb volt annál az örvénynél,
mely akkor a szelídítetlent az igát viselni tanította.
Mert nem oly drága a kortól elgyötört apának
az egyszülött leány későn született unokája,
ki, mikor az ősi vagyonhoz végre-valahára megtalálva,
nevét a hitelesített végrendeletbe írja,
a kicsúfolt rokon istentelen örömét megsemmisítve
elűzi a keselyűt az ősz fejtől:
sem oly hófehér galambnak nem örült soha
párja, ki, mondják, sokkal szemérmetlenebbül
csókokat harapó csőrrel mindig szedeget,
mint a kiváltképp sokra vágyó asszony:
de te ezek nagy szenvedélyeit egymagad múltad felül,
mihelyt egyszer a szőke férfival egyesültél.
Kinek akkor semmivel vagy alig kevésben engedni méltó,
az én fényem ölünkbe adta magát,
kit körülfutva innen-onnan gyakran Cupido
ragyogott fehéren sáfrányszín tunikában.
Ki bár egyedül Catullusszal nem éri be,
ritka lopásait szemérmes úrnőnknek elviseljük,
nehogy a bolondok módjára túl terhesek legyünk:
gyakran még Iuno is, az égiek legnagyobbika,
férje vétkén lángoló haragját lenyeli,
ismerve a mindenre vágyó Iuppiter számtalan lopását.
Ám nem méltányos az embereket az istenekhez mérni,
vedd le a reszkető apa hálátlan terhét.
S mégsem ő, apai jobbtól vezetve,
jött hozzám asszír illattól illatozó házba,
hanem titkos, csodás ajándékocskákat adott az éjben,
magának a férjnek öléből elvéve.
Azért elég az, ha nekünk egyedül adatik
az a nap, melyet ő fehérebb kővel jelöl.
Ezt neked, mit tehettem, dalban elkészített ajándékot,
sok szolgálatodért, Allius, viszonzásul adatik,
nehogy neveteket érdes rozsda érintse
ez s az a nap, s más, s megint más.
Ehhez az istenek tegyenek hozzá minél többet, miket Themis hajdan
a régi kegyeseknek ajándékul vinni szokott:
legyetek boldogok, te s veled együtt életed,
s a ház, melyben mi s úrnőm játszottunk,
s ki kezdetben nekünk a földet adta,
kitől először minden jó fakadt,
s mindenki előtt messze az, ki nekem magamnál drágább,
az én fényem, kinek éltével élni édes nekem.

Ne csodálkozz, Rufus, miért nem akar
egy nő sem gyöngéd combját alád tenni,
még ha ritka ruha ajándékával ingatnád is meg,
vagy áttetsző drágakő gyönyörével.
Árt neked egy rossz szóbeszéd, mely szerint
hónod völgyében vad bak lakik.
Ezt mind rettegik. Nem csoda: mert nagyon rossz
állat, s nem olyan, mellyel szép lány hálna.
Azért vagy öld meg az orrok kegyetlen csapását,
vagy ne csodálkozz, miért menekülnek.

Asszonyom azt mondja, senkihez sem menne szívesebben nőül,
mint hozzám, még ha maga Iuppiter kérné is.
Mondja: de amit az asszony vágyó szeretőjének mond,
szélbe s rohanó vízbe kell írni.

Ha valakinek joggal áll útjában a hónalj átkos bűze,
vagy ha valakit méltán kínoz a lomha köszvény,
az a vetélytársad, ki szerelmeteket űzi,
csodálatosan mindkét bajt tőled kapta.
Mert ahányszor közösül, annyiszor áll bosszút mindkettőn:
őt bűzzel sújtja, maga köszvénytől vész.

Mondtad egykor, hogy csak Catullust ismered,
Lesbia, s előttem Iuppitert sem akarnád ölelni.
Szerettelek akkor nem csak úgy, mint a tömeg a kedvesét,
hanem mint apa szereti fiait s vejeit.
Most megismertelek: azért, bár hevesebben égek,
mégis sokkal olcsóbb s könnyebb vagy nekem.
Hogy lehet? kérded. Mert a szeretőt ily sérelem
jobban szeretni kényszeríti, de kevésbé jót akarni.

Szűnj meg bárkiről valami jót érdemesnek vélni,
vagy azt hinni, hogy valaki hűvé lehet.
Minden hálátlan, semmit sem érő a jótett:
sőt még terhes is, terhes, s inkább árt:
mint nekem, kit senki sem szorongat súlyosabban s keserűbben,
mint az, ki nemrég egyetlen s pótolhatatlan barátjának tartott.

Gellius hallotta, hogy nagybátyja korholni szokott,
ha valaki szerelmi kedvteléseket mond vagy tesz.
Hogy ez vele meg ne essék, nagybátyja
feleségét gyúrta meg, s nagybátyját Harpocratesszé tette.
Amit akart, megtette: mert bárhogy is használja szájra
most magát a nagybátyját, a nagybácsi egy szót sem szól.

Idáig jutott elmém a te hibádból, Lesbiám,
s így magát tönkretette saját szolgálatával,
hogy már sem jót akarni nem tud neked, ha a legjobb lennél,
sem megszűnni szeretni, bármit tennél is.

Ha a korábbi jótettekre emlékezőnek van némi öröme,
mikor kegyesnek gondolja magát,
hogy sem a szent hűséget meg nem sértette, sem semmi frigyben
az istenek akaratával az emberek megcsalására vissza nem élt,
sok öröm áll készen a hosszú kor során, Catullus,
e hálátlan szerelemből neked.
Mert amit az emberek jót valakinek mondani
vagy tenni tudnak, azt te mondtad s tetted:
mind elvesztek, hálátlan elmére bízva.
Azért miért gyötröd magad tovább?
Miért nem keményíted meg lelked, s vonod vissza magad onnan,
s az istenek ellenére szűnsz meg nyomorult lenni?
Nehéz hosszú szerelmet hirtelen letenni;
nehéz, de ezt bárhogyan is vidd véghez.
Ez az egyetlen üdv, ezt kell legyőznöd;
ezt tedd, akár lehetetlen, akár lehetséges.
Ó, istenek, ha tiétek a könyörület, vagy ha valaha kiknek
a végső, halálban is segítséget nyújtottatok,
nézzetek rám, nyomorultra, s ha tisztán éltem,
ragadjátok el tőlem e dögvészt s romlást!
Jaj nekem, mint kúszik a zsibbadtság tagjaim mélyébe,
s űzött ki minden örömöt keblemből.
Már nem azt kérem, hogy viszontszeressen ő,
vagy, ami lehetetlen, hogy szemérmes akarjon lenni:
magam kívánok meggyógyulni s letenni e undok kórt.
Ó, istenek, adjátok meg ezt nekem kegyességemért.

Rufus, kit hiába s céltalanul hittem barátnak
(hiába? sőt nagy áron s bajjal),
így lopóztál belém, s belsőmet perzselve,
jaj, elragadtad tőlem, nyomorulttól, minden javam?
Elragadtad, jaj, életünk kegyetlen
mérge, jaj, barátságunk dögvésze.

Gallusnak vannak fivérei, kik közül az egyiknek bájos a felesége,
a másiknak bájos a fia.
Gallus kedves ember: mert édes szerelmeket köt,
hogy a szép fiúval szép lány háljon.
Gallus ostoba ember, s nem látja, hogy ő maga is férj,
ki nagybátyaként a nagybácsi házasságtörésre tanít.
De most azt fájlalom, hogy a tiszta lány tiszta
csókjait bemocskolta a te undok nyálad.
De ezt nem viszed el büntetlen: mert téged minden kor
megismer, s ki vagy, elmondja a vénasszony-hír.

Lesbius szép: hogyne? Kit Lesbia jobban szeret,
mint téged egész nemzetségeddel, Catullus.
De mégis, e szép adja el nemzetségével Catullust,
ha ismerőseitől három csókot talál.

Mit mondjak, Gellius, miért lesz az a rózsás ajkad
a hispán hónál fehérebb,
reggel, mikor otthonról kilépsz, s mikor a nyolcadik óra
nyugalomból felkölt a hosszú napon?
Valami bizonnyal van: vagy igazat suttog a hír,
hogy a férfi közepének nagy feszülését nyeled?
Bizony úgy van: kiáltják a szegény Victor megpattant
ágyékai, s a kifejt nedvtől megjelölt ajkaid.

Senki sem akadt ekkora népben, Iuventius,
szép ember, kit szeretni kezdhetnél,
azon kívül, a te embered a haldokló Pisaurumból,
a vendég, aranyozott szobornál sápadtabb?
Ki most szívedhez nőtt, kit elénk helyezni
mersz, s nem tudod, mily gaztettet követsz el.

Quintius, ha azt akarod, hogy Catullus szemével tartozzék neked,
vagy ha valami más a szemnél drágább,
ne ragadd el tőle, mi neki sokkal drágább,
mint a szeme, vagy mi a szemnél drágább.

Lesbia férje jelenlétében sok rosszat mond nekem:
ez annak az ostobának a legnagyobb öröme.
Öszvér, semmit sem érzel. Ha rólunk feledkezve hallgatna,
gyógyult volna: most, hogy morog s szidalmaz,
nemcsak emlékszik, hanem, ami sokkal élesebb dolog,
haragszik: azaz ég és beszél.

„Khényelem"-et mondott, ha valamikor „kényelmesen" akart
mondani, s „ármány" helyett Arrius „hármányt",
s akkor csodásan remélte, hogy jól beszélt,
mikor amennyire csak tudta, „hármányt" mondott.
Hiszem, így az anyja, így szabad nagybátyja,
így anyai nagyapja mondta s nagyanyja.
Mikor Szíriába küldték, megpihent mindenkinek füle:
ugyanezt hallották lágyan s könnyedén,
s nem féltek többé ily szavaktól,
mikor hirtelen borzalmas hír érkezik,
hogy az ión hullámok, miután Arrius odament,
már nem iónok, hanem „hiónok".

Gyűlölök s szeretek. Miért teszem, talán kérded.
Nem tudom, de érzem, hogy történik, s gyötrődöm.

Quintia sokaknak szép; nekem fehér, magas,
egyenes. Ezeket így, egyenként elismerem,
de azt az egészet, hogy „szép", tagadom: mert semmi báj,
semmi szikrányi só sincs oly nagy testben.
Lesbia szép, ki egészében a legszebb,
s egymaga mindenkitől minden bájt elrabolt.

Egy asszony sem mondhatja, hogy annyira szerették
igazán, mint téged én szerettelek, Lesbiám,
semmi hűség nem volt soha semmi frigyben oly nagy,
mint amennyi a te szerelmedben az én részemről találtatott.

Mit tesz az, Gellius, ki anyjával s nővérével
viszket, s ledobott tunikában virraszt?
Mit tesz az, ki nem hagyja nagybátyját férjnek lenni?
Tudod-e, mennyi bűnt vesz magára?
Annyit vesz magára, ó Gellius, mennyit a legvégső Tethys
sem a nimfák nemzője, Oceanus, le nem mos:
mert nincs semmi bűn, min túl mehetne,
még ha lehajtott fejjel önmagát falná is fel.

Gellius sovány: hogyne? Kinek oly jó anyja,
s oly egészséges, s oly bájos nővére él,
s oly jó nagybátyja, s minden úgy tele rokon
lányokkal, miért szűnne meg sovány lenni?
Ki még ha semmit sem érintene, csak amit tilos érinteni,
megleled, miért oly sovány, amennyire csak akarod.

Szülessék mágus Gellius s anyja gonosz
nászából, s tanulja a perzsa jóslást:
mert mágusnak anyából s fiúból kell születnie,
ha igaz a perzsák istentelen vallása,
hogy hálásan, elfogadott énekkel tisztelje az isteneket,
a kövér hájat a lángon olvasztva.

Nem azért, Gellius, reméltem, hogy hű leszel hozzám
e nyomorult, e reménytelen szerelmünkben,
mert jól ismertelek, vagy állhatatosnak véltelek,
vagy hogy elméd vissza tudnád tartani rút gyalázattól,
hanem mert láttam, hogy sem anyja, sem nővére nem az,
ő neked, kinek nagy szerelme emésztett engem;
s bár veled sok bizalmas viszonyban voltam,
nem hittem, hogy ez elég ok neked.
Te elégnek tartottad: akkora örömöd van minden
vétekben, melyben csak van valami bűn.

Lesbia mindig rosszat mond rólam, s sohasem hallgat
rólam: vesszek el, ha Lesbia nem szeret.
Mely jelből? Mert ugyanannyi az enyém: szidom őt
szüntelen, de vesszek el, ha nem szeretem.

Nem törekszem túlságosan, Caesar, tetszeni neked,
sem tudni, fehér vagy fekete ember vagy-e.

Fasz paráználkodik. Paráználkodik a fasz, bizony.
Ez az, amit mondanak: maga a fazék szedi a zöldséget.

Cinnám Zmyrnája végre a kilencedik aratás után,
miután megkezdték, s a kilencedik tél után adva ki,
mialatt ötszázezret Hortensius egy...
a Zmyrna a Satrachus mély, öblös hullámaihoz jut el,
a Zmyrnát ősz századok forgatják majd sokáig.
De Volusius évkönyvei maga Padua mellett halnak meg,
s bő tunikát adnak gyakran a makrélának.
Szívemhez nőjön barátom kis műve:
a nép meg örüljön a dagályos Antimachosnak.

Ha valami kedves vagy elfogadott a néma sírokban
történhet fájdalmunkból, Calvus,
mely vágyakozással a régi szerelmeket megújítjuk,
s a rég elveszett barátságokat siratjuk,
bizonnyal nem oly nagy fájdalom a korai halál
Quintiliának, mint amennyire örül szerelmednek.

Nem (úgy szeressenek az istenek) hittem, hogy számít,
Aemilius száját vagy seggét szagoljam-e.
Semmivel sem tisztább ez, semmivel sem mocskosabb amaz,
sőt a segg tisztább s jobb:
mert fog nélküli. Emennek másfél lábnyi fogai,
foghúsa meg akár egy vén szekérládáé,
azonkívül olyan tátongás, mint a hőségben felhasadt
vizelő nőstényöszvér szeméremrésze szokott.
Ez sokakat közösít, s bájosnak teszi magát,
s nem adják a malomba s a szamár mellé?
Kit ha valami nő érint, ne gondoljuk-e, hogy az képes
beteg hóhér seggét nyalni?

Rólad, ha valakiről, elmondható, büdös Victius,
az, amit a bőbeszédűekről s ostobákról mondanak:
azzal a nyelveddel, ha úgy hozza szükséged, képes lennél
seggeket s durva bőrsarukat nyalni.
Ha mindnyájunkat teljesen tönkre akarsz tenni, Victius,
nyisd ki a szád: teljesen eléred, amit kívánsz.

Elloptam tőled, míg játszol, mézédes Iuventius,
egy csókocskát, az édes ambróziánál édesebbet.
De ezt nem büntetlen vittem el: mert több mint egy órát
emlékszem, a kereszt csúcsára szegezve voltam,
míg magam tisztázom előtted, s nem tudom semmi könnyel
egy csöppnyit sem enyhíteni kegyetlenségeden.
Mert mihelyt ez megtörtént, sok
cseppel áztatott ajkad minden ujjaddal letörölted,
nehogy valami a mi szánkból ragadt megmaradjon,
mint egy bemocskolt szajha undok nyála.
Azonkívül a nyomorultat ellenséges Amornak átadni
nem szűntél, s minden módon gyötörni,
hogy nekem ambróziából már azzá változott az a
csókocska, a bús hunyornál keserűbbé.
Mivel ilyen büntetést szabsz a nyomorult szerelemre,
sohasem lopok többé csókokat ezután.

Caelius Aufilenusért, Quintius Aufilenáért,
a veronai ifjak virágai, epednek,
ez a fivérért, az a nővérért. Ez az, amit mondanak,
a valóban édes testvéri cimboraság.
Melyiknek kedvezzek inkább? Neked, Caelius: mert a te
tetteid mutatták meg a páratlan barátságot,
mikor őrült láng perzselte velőmet.
Légy boldog, Caelius, légy erős a szerelemben.

Sok népen s sok tengeren át hajózva
érkezem, bátyám, e szomorú halotti áldozathoz,
hogy a halál végső ajándékával megajándékozzalak,
s a néma hamvat hiába szólítsam,
minthogy a sors téged magadat elragadott tőlem,
jaj, méltatlanul, nyomorult módon tőlem elvett bátyám.
Most mégis addig is ezt, mit az ősök régi szokása szerint
adtak át, bús ajándékul a halotti áldozathoz,
fogadd, testvéri könnytől bőven áztatottat,
s mindörökre, bátyám, üdv néked s isten veled.

Ha valamit hallgatag, hű barátra bíztak,
kinek lelke hűsége mélyen ismert,
azt találod, hogy én is joggal fel vagyok közéjük szentelve,
Cornelius, s tartsd úgy, hogy Harpocratesszé lettem.

Vagy add vissza, kérlek, a tíz sestertiumot, Silo,
aztán légy, amilyen kegyetlen s szilaj csak akarsz:
vagy, ha a pénz gyönyörködtet, hagyd abba, kérlek,
hogy kerítő légy, s egyúttal kegyetlen s szilaj.

Hiszed, hogy én szidhattam volna életemet,
ki nekem mindkét szememnél drágább?
Nem tudtam, s ha tudtam volna, nem szeretnék oly reménytelenül:
de te Tappóval együtt mindent szörnyűvé teszel.

Fasz próbálja a pimpleai hegyre mászni:
a Múzsák vasvillával fejest lökik le.

Ki egy szép fiúval kikiáltót lát lenni,
mit higgyen, ha nem azt, hogy el akarja adni magát?

Ha valakinek valami vágyva óhajtott valaha jutott,
nem reméltnek, az igazán kedves a léleknek.
Azért nekünk is kedves ez, aranynál drágább,
hogy visszaadod magad, Lesbia, nekem, a vágyónak:
visszaadod a vágyónak, s nem reménylőnek, magad hozod
hozzánk. Ó, fehérebb kővel jelölendő nap!
Ki él nálam egymagamnál boldogabb, vagy ki mondhat
e életnél kívánatosabb dolgokat?

Ha, Cominius, a nép ítéletére ősz vénséged,
mocskos, tisztátalan erkölcsökkel bemocskolva, elveszne,
nem kételkedem, hogy először a jók ellenséges
nyelvedet kivágva a mohó keselyűnek adnák,
kivájt szemedet a holló falná fekete torkával,
beleidet a kutyák, többi tagodat a farkasok.

Kedvesnek, életem, ígéred nekem e szerelmünket
közöttünk, s hogy örökké tart.
Nagy istenek, tegyétek, hogy igazán ígérhesse,
s őszintén mondja, szívéből,
hogy egész életünkön át fenntarthassuk
e örök szövetségét a szent barátságnak.

Aufilena, a jó szeretőket mindig dicsérik:
megkapják az árat azért, amit tenni szándékoznak.
Te, mert ígérted nekem, s hazudtál, ellenség vagy;
mert nem adsz, s gyakran elfogadsz, gaztettet követsz el.
Vagy megtenni a becsületesé, vagy meg nem ígérni a szeméremesé
volt, Aufilena: de az adottat elragadni,
csalással, többet tesz, mint a kapzsi kéjnő,
ki egész testével prostituálja magát.

Aufilena, egyetlen férjjel beérve élni
a menyasszonyok kiváló dicséretei közül való:
de bárkinek, bárhogy is, inkább aláfeküdni illőbb,
mint anyaként fivéreket szülni a nagybátyától.

Sokat érő ember vagy, Naso, s nem sok az, aki veled
leereszkedik: Naso, sokat érsz, s buzi is vagy.

Pompeius első consulsága alatt ketten szokták, Cinna,
Maeciliát: most, hogy újra consul lett,
maradt a kettő, de ezrekké nőttek, egyenként
egyre. Termékeny mag a házasságtörésben.

A firmumi birtokáról nem hamisan mondják Mentulát gazdagnak,
ki annyi kiváló dolgot bír magában,
madarászat minden fajta, halak, rétek, szántók s vadak.
Hiába: a kiadás felülmúlja a hasznot.
Azért elismerem, gazdag, míg mindene hiányzik;
dicsérjük a birtokot, míg maga otthon szűkölködik.

Mentulának van vagy harminc hold rétje,
negyven szántója: a többi tenger.
Miért ne múlhatná felül gazdagságban Croesust,
ki egyetlen birtokon annyi jószágot bír,
réteket, szántókat, roppant erdőket, legelőket s mocsarakat
egészen a hyperboreusokig s az óceáni tengerig?
Mind nagy ez, mégis ő maga a legnagyobb, ráadásul
nem ember, hanem valóban nagy, fenyegető fasz.

Gyakran, buzgó, vadászó lélekkel keresve neked,
hogyan küldhetném el Battiades dalait,
hogy megbékéltesselek irántunk, s ne próbálnál
ellenséges nyilakat küldeni egészen a fejemre,
látom, hogy most hiába vállalt fáradság volt ez,
Gellius, s hogy nem használtak itt kéréseink.
E te nyilaid ellen köpenyünkkel védekezünk:
de átszúrva a mieinktől, te adsz elégtételt.